december 4th, 2011 | 
szerzõ: Mindig van tovább
Az ember boldog akar lenni. Keresi, kutatja, de nem találja. Néha, ideig-óráig érzékeli, de aztán elillan a boldogság és ott marad a szürkeség és a szomorúság. Ott maradnak a nehézségek, a problémák és megint csak azt érzékeli, hogy nem sikerült.
Több kérdés is felmerül bennem ezzel kapcsolatban: Mihez kezdünk a nehézségeinkkel? Hogyan tekintünk rájuk? Mennyire tudjuk megélni azt, ami van? Mennyire tudjuk megadni magunkat annak, ami van? – és itt nem a megalkuvásra gondolok.
Életem során számtalan olyan helyzet adódott, ami nem volt könnyű, némelyikbe majdnem „belehaltam”, sőt, volt olyan is, amibe a lelkem egy része szó szerint bele is halt. Akkoriban még nem tudtam, hogy mit tegyek, ezért úrrá lett rajtam a kétségbeesés, a félelem, a ’mihez kezdek most’ érzése, és ezek az érzések komolyan meghatározták a hétköznapjaimat, a döntéseimet, az emberekkel való kapcsolataimat. Jobbnak láttam bezárkózni, mert úgy éreztem, hogy bármi, ami kívülről, másoktól ér, az fájdalommal jár és én nem akartam szenvedni. Arról fogalmam sem volt, hogy valójában én teremtem a szenvedést magamnak.
Egyszer aztán eljutott hozzám is az üzenet: ’Mitől is félsz valójában? A szenvedéstől vagy az örömtől? Nézz körül az életedben, és figyeld meg, hogy mi vesz körül! Mindaz, amit magad körül látsz, megmutatja neked. Azt mondod, nem akarsz szenvedni, mégis tele van az életed szenvedéssel. Tehát akkor mitől is félsz? Nem engeded be az életedbe az örömöt, lehet, hogy észre sem veszed, amikor megérkezik, mert az antennáidat másik csatornára hangoltad – a szenvedés csatornájára. Vedd hát észre, hogy amitől azt gondolod, hogy félsz, abban élsz, vagyis valójában nem is félsz tőle. Jól megvagy vele a hét minden napján. Amitől valójában félsz az az öröm. Innentől kezdve nincs más dolgod, mint megfigyelni azt, ami van és választani a kettő között: SZENVEDÉS vagy ÖRÖM? Melyik legyen? A döntés, mint mindig, most is a Te kezedben van.’
Az új világ felé
Az új világ kialakulóban van, s lehet, hogy néha úgy érzed, össze vagy zavarodva. Nem érted, hogy mi történik körülötted, mi történik benned. Az események nagyon gyorsan zajlanak, ezért aztán elképzelhető, hogy lelkileg meg is viselnek. Ne légy miatta elkeseredve, ez így van most rendjén.
Az új világ a Szeretetre épül. Más értékrend kezd napvilágot látni. A segítségnyújtás, az együttműködés, az együtt haladás, a megértés, az odafigyelés, a türelem, az elfogadás, a megbocsátás és még sorolhatnám azokat az értékeket, amik az alapját képezik annak, ami felé tartunk. A változás, átalakulás időszakában törvényszerű, hogy mindaz, ami nem Szeretet a felszínre emelkedik, s mint egyfajta árnyoldal megmutatja magát. Többé már nem bújhat el, nem áskálódhat, nem okozhat „ártatlanul” problémákat, s nem tekintheti áldozatnak magát a többiek zsarnoksága alatt. Van, aki számára ez nagyon mély, fájdalmas megtapasztalásokat eredményez, sőt még az is előfordulhat, hogy nem hiszel a szemednek, az érzéseidnek, s ismét elkezded megmagyarázni magadnak, hogy mit miért kell még mindig ugyanúgy tenned, mint azelőtt. Talán még mindig becsapod magad, de már nem teljesen leplezetlenül, hiszen egyre nagyobb a rálátásod önmagadra. Egyre nagyobb teret engedsz annak, aki valójában Vagy, és ez eltölthet a biztonság, a béke és a belső nyugalom érzésével. Ahogy tovább haladsz az úton, még mindig dúlhat benned harc, hiszen az ego számára ez komoly háború. Nem fogja egykönnyen letenni a fegyvert, sőt, inkább latba veti minden régi, jól ismert sémáját ahelyett, hogy az uralkodó pozíciójából önként és dalolva foglalja el a jó szolgáló helyét benned. Ő a saját létezéséért küzd, annak ellenére, hogy az évszázadokon át olyannyira áhított boldogságot képtelen volt megtalálni azáltal, hogy átvette a hatalmat. A régi világ mintázata, a hatalomvágy, az elkülönültség, a kizsákmányolás, a siker és a pénz utáni hajsza, mások hibáztatása, a felelősség fel nem vállalása, a szeretet feltételekhez kötése, a családok és a kisebb-nagyobb közösségek széthullása nem fog egyik pillanatról a másikra megszűnni. Téves az elképzelés, hogy 2012.december 21-én megtörténik a csoda, belépünk az Aranykorba, és innentől kezdve mindenkinek csodálatos élete lesz. Aki így gondolkozik, továbbra is a sült galambra vár, ami sosem fog belerepülni a szájába.
kategória: Gondolatok, Holistic Pulsing, Szeretet | 
címke: Gondolatok, Holistic Pulsing, Szeretet | 
nincs hozzászólás »
A lényeg: maga az út
 |
 |
Pörög a világ, s benne pörögnek az emberek. Az egész olyan, mint egy óriási nagy kalandpark, ahol mindenféle érdekes vagy éppen unalmas dolgot ki lehet próbálni. Van, aki azt próbálja éppen, hogy hogyan tud megbirkózni a munkahelyi problémáival, a megélhetéssel, a kamasz gyerekeinek egyre csak fokozódó igényeivel. Van, aki nem találja a párját, pedig nagyon keresi. Mások a beteg szüleiket ápolják, és nem marad másra sem idejük, sem erejük. Van, aki az anyagi gazdagságot éli, van, aki a szegénységet. Van, aki egészséges, van, aki beteg, van, aki elégedett azzal, amit tapasztal, mások pedig elégedetlenek. Ők azok, akik a kritizálást, a panaszkodást esetleg mások vagy önmaguk hibáztatását gyakorolják éppen. Vannak olyanok is, akik megtalálták a belső békéjüket és képesek arra, hogy megőrizzék a nyugalmukat ebben a hihetetlen nagy nyüzsgésben, de vannak olyanok is, akik nap mint nap küzdenek egy végeláthatatlan harcban miközben úgy érzik, hogy összeroppantja őket ez a világ, mert már nem bírják a rájuk nehezedő stresszt. Órákig lehetne sorolni a különböző megtapasztalások lehetséges megnyilvánulásait, végül is ahányan vagyunk, annyi féle életnek, annyi féle útnak ad lehetőséget ez a kalandpark. Ha valaki úgy érzi, hogy készen áll rá, választhat valami mást, beállhat egy másik sorba, átmehet a park egy másik részébe, vagy dönthet úgy, hogy ott marad, ahol van és elfogadja az ottani lehetőségeket vagy ellenáll mindannak, amit ott talál.
Mindegy, hogy éppen hol tartasz. Mindegy, hogy éppen mit tapasztalsz az utad során. Az Élet nem rangsorol, és nem válogatja ki magának a jókat. Minden és mindenki számít úgy és ott, ahol épp most van.
Az elengedésről
Nagyon sokat olvashatunk manapság az elengedésről, mert ennek van most itt az ideje. Rengeteg gyakorlat létezik, amelyek elvégzése hozzásegíthet ahhoz, hogy végre megszabaduljunk azoktól a dolgoktól, amikre úgy tűnik nincs már szükségünk, mert akadályoznak a továbbhaladásban. Néhány évvel ezelőtt jómagam is nap mint nap végeztem ezeket az elengedés gyakorlatokat, lelkesen meditáltam, magam mögé hajítottam, kitöröltem, kivágtam, elégettem (volt, amit tényleg el is égettem) és mindannyiszor nagy megkönnyebbülésben volt részem. Aztán néhány nap múlva észrevettem, hogy az, amit elengedni véltem visszatért hozzám. Nem voltam rest, újra leültem és elölről kezdtem. Amikor aztán azon kaptam magam, hogy egy újabb ördögi kört teremtettem magamnak ezzel a bumeráng effektussal, akkor elkezdtem a mélyére ásni annak, hogy mi is történik valójában. Mi a valódi oka annak, hogy egyre gyorsabban és erőteljesebben tér vissza hozzám az, amitől szabadulni akarok.
Vegyünk egy példát: valaki olyasmit követett el ellenem, ami miatt harag gyúlt a szívemben. Dühös vagyok rá, és mindig, amikor eszembe jut az esemény, erősen érzem magamban ezt az érzést. Ettől akarok szabadulni, mert érzem, hogy lehúz. Meg akarok neki bocsátani, s ha ez sikerül, akkor azt mondja a józan ész, hogy el is tudom engedni. De akkor mi az, ami miatt nem sikerül. A gyakorlatok során csak az érzésre és arra a személyre koncentráltam, akivel szemben ezt éreztem. Saját magamról megfeledkeztem. Pontosabban csak annyira voltam benne a folyamatban, hogy tudjam, hogy mitől akarok szabadulni.
Nem változik semmi, pedig mindent megtettem
Az elmúlt két hónap eseményei, amelyek természetesen korábbra is visszanyúlnak a múltba, szolgáltak segítségül ahhoz, hogy megfigyeljük, többször előkerül ugyanaz a téma az életünkben, ami nem csak bennünket érint, hanem jószerével mindenkit. Ez pedig nem más, mint az ellenállás és az elfogadás. Néha úgy tűnik, hogy megoldhatatlan akadályokként állnak előttünk, olyan blokkoló energiahalmazként, ami szinte áthatolhatatlan, azzal együtt, hogy meglétük korántsem ígér könnyed, boldog életet, sőt megerősítik a már jól ismert szenvedéseinket.
Milyen jó lenne, ha egyszerűen magunk mögött hagyhatnánk az ellenállásunkat és elfogadhatnánk mindent olyannak, amilyen. Érezzük, hogy kimondani könnyű, de lehet, hogy már a kimondásakor is ott motoszkál a kisördög bennünk és nem engedi, hogy elhiggyük, hogy ez megtörténhet. Amikor pedig éppen benne vagyunk egy olyan helyzetben, ahol gyakorolhatjuk is az előbbieket, na akkor aztán végképp képtelenségnek tűnhet, hogy ez megvalósítható. Pontosan tudjuk, hogy az el nem fogadás, az ellenállás útja hova vezet. Számtalanszor jártunk már rajta, és mégis tudat alatt ugyanazt a lemezt játszuk le újra meg újra, miközben talán már egyáltalán nem vágyunk az eredmény megtapasztalására. Ha magamba nézek, azt látom, hogy ez addig okozott problémát, amíg azt akartam, hogy a világ változzon körülöttem. Nem mertem szembenézni azzal, ami a valós oka volt az ellenállásomnak. Nem mertem látni, érzékelni azt a félelmet, ami miatt képtelen voltam más utat választani. A saját történetemen keresztül tudom a legjobban bemutatni, hogy mi zajlik ilyenkor bennünk. Remélem, segítségedre szolgál.
Emma néni
Hajnalodott. A függöny ráncai között a Nap első sugarai játszottak, s egyre világosabbá varázsolták a szobát. Aprócska, de barátságos szoba volt. A berendezést mindössze egy puha ágy, egy éjjeli szekrény és egy komód alkotta. Kati ébredezett, végre nem kellett időre kelnie, addig lustálkodhatott, ameddig csak akart. Ahogy kinyitotta szemét a komódon lévő fényképre esett a tekintete. A fotó a nagynénjét ábrázolta, akivel gyermekkorában sok időt töltöttek együtt. Egy pillanat alatt megelevenedett benne a múlt, előtörtek a vidám, szép emlékek, de most valami különös íze volt ennek az egésznek:
„Emma néni havonta egyszer eljött és nálunk töltött egy hétvégét. Mindannyian nagyon vártuk őt, de különösen mi, gyerekek, mert éreztük, hogy valami megváltozik, amikor megérkezik. Csupa jókedv, öröm és nevetés volt, ezt vitte magával mindenhova, amerre csak járt. Persze mi tudtuk, hogy más is van a tarsolyában, hiszen mindig előkerült valami apró finomság a táskája mélyéről. Sorba álltunk, mindenkit megölelt, megcsókolt, és mindenkinek mondott valami kedveset. Kamaszkorunk idején nem igazán szerettük, ha megjegyezték, hogy „nahát, mekkorát nőttél!”, amikor pont azzal kínlódtunk, hogy megtaláljuk magunkat a folyton folyvást formálódó, nyakigláb testrészeinkben, de tőle még ez a mondat is jólesett, mert volt a hangjában és a szemében valami olyasmi, amit nem tudok szavakkal kifejezni, valami más, valami több mint a többi emberben, akiket ismertem. Miután üdvözölte a család felnőtt tagjait is, leült közénk, s mi mély áhítattal helyezkedtünk el körülötte, s vártuk a mesét. Igen, még kamaszként is rendkívüli hatással voltak rám a meséi. Úgy tudott mesélni, ahogy senki. Élettel telivé vált a történet, miközben játszott a hangjával, az arcával, a kezeivel, az egész lényével. Lehet, hogy túlzásnak hangzik, de nekem akkor ő maga volt a csoda, ugyanis nem ismertem senki mást, aki hasonlított volna hozzá, aki tudta volna csak egy egészen pici százalékát is képviselni annak, amit ő képviselt a mi számunkra. Amikor velünk volt szebbé váltak a napok, jobban figyeltünk egymásra, fontosabbá váltak az együtt töltött percek, nem tudom, valahogy jobban szerettük egymást. Arra vágytam, hogy amikor felnövök én is pont olyan legyek, mint ő.”
Az élet … nem könnyű
Nagyon sokszor hallom ezt, és szó mi szó, felfigyeltem rá, hogy jómagam is szinte automatikusan mondom egy-egy aktuális szituációban. Felmerült a kérdés: Honnan jön? Hol van ez bennem? Talán eltároltam, mint egy régi programot, amit adandó alkalommal tudattalanul előhívok magamból, s mire észbe kapok már életre is kel?
Ha visszagondolok arra, hogy 8-10 évvel ezelőtt hogyan éltem a hétköznapjaimat, bizony meglepődöm, mert akkoriban tényleg úgy gondoltam, hogy az élet, nem hogy nem könnyű, de egyenesen nehéz. Súlyos és néha elviselhetetlen. Sokszor éreztem, hogy elegem van mindenből, hogy legszívesebben itt hagynék mindent, és elmennék valahova, nem tudom, hova, de nagyon messzire az biztos. Sokat sírtam, és sokszor voltam szomorú. A kedvességemmel és a komolyságommal lepleztem mindezt a környezetem előtt, de egyvalakit nem tudtam becsapni, az édesanyámat. Ő volt az, aki feltette a kérdést: „Miért vagy mindig olyan szomorú?”. Akkoriban azonban még magamnak sem vallottam be, hogy ez így van. Azt mondtam inkább: „jól van ez így, ilyen az élet”, megráztam magam és mentem tovább, mint egy gép. És az élet „súlya” egyre jobban rám nehezedett, míg aztán egyszer csak minden összeomlott. Mert van egy pont, amin túl már minden mindegy. Amikor már annyira rosszul érzed magad a bőrödben, hogy nem számít még az sem, ha szembe nézel magaddal. Már úgyis annyira fáj minden, még egy kis fájdalom nem oszt nem szoroz. Mielőtt azonban mindez megtörténhetett volna élesen emlékszem arra, hogy milyen nagyon sajnáltam magam. Hosszú hónapokig őrlődtem a bűntudat és az önsajnálat csapdájában. Ám pont ezekben a hónapokban kezdtem el érzékelni önmagamnak azt a részét, aki egyszerűen csak figyel. Ott van a háttérben, nem aggódik, nem szenved, nem akar elérni semmit, nem akar megváltoztatni semmit. Ő csak ott van és szemlélődik, csendben, nyugodtan, szeretetteljes figyelemmel, türelmesen.
kategória: Gondolatok, Holistic Pulsing, Pozitív gondolkodás, Önismeret |
címke: Gondolatok, Holistic Pulsing, Önismeret, Pozitív gondolkodás |
nincs hozzászólás »
VALIDATION
A minap egy érdekes filmre hívták fel a figyelmemet. A film a YouTube-on található, s valaki ezt a megjegyzést fűzte hozzá “Ilyen emberré kell válni – ez nem mese:) “. A film láttán különös érzések kavarodtak bennem. Én is azon az állásponton vagyok, hogy igen mindenkinek ilyen emberré kell válnia. Amikor ez a mondat elhangzott bennem már meg is értettem, hogy miért ez a furcsa érzés. A “kell válni” egy kicsit olyan kényszer jellegű számomra. Úgy gondolom, ha valaki csak felveszi ezt a fajta viselkedési módot, az nem egy természetes állapot a számára, hanem becsapás, önmaga és a környezete számára is. Pont az ellenkező hatást szüli. Hisz ha a mondanivalónk, csak az elménk szüleménye, és önmagunkból (bensőnkből) nem sugározódik, akkor hamis képet ad. Ezt mindenki megérzi. Ennél már csak az a rosszabb, ha ezt a viselkedési formát azért vesszük fel, hogy előnyökhöz jussunk másokkal szemben. Ez tapasztalható manapság az üzleti és a magánéletben is. Tapasztalhatjuk intézményekben, irodákban, üzletekben, stb. A jól képzett szakemberek ahhoz, hogy ügyfeleik bizalmát megnyerjék, és az üzletet megkössék, minden trükköt bevetnek, dicsérnek, mindenféle kellemes bókkal látnak el, hisz ezt tanulták a különböző marketing és manager képzéseken. Ez bennem inkább negatív érzéseket kelt, mintsem hogy közelebb kerüljek hozzájuk vagy ahhoz a témához, amit képviselnek. Érzem, hogy abszolút nem érdekli őket, hogy mi van velem, hogy hogy érzem magam, csak mondják a “monológot”.
Viszont az életem során már több olyan emberrel is találkoztam, amilyet a filmen láttam. Akinél éreztem ezt a fajta nyitottságot a másik ember iránti figyelmet, odafigyelést. Akinél éreztem, hallottam, láttam, hogy a teljes énjével velem van, hogy számára akkor csak én létezem, rám figyel. Látja bennem az aggódó, az elkeseredett vagy épp a boldog embert és tud azonosulni velem. Ez engem jó érzésekkel tölt el.
Mi mindannyian ezekre a pillanatokra vágyunk. Én az ezekben a pillanatokban megtapasztalt érzéseket hívom “szeretetnek”.
A kérdés számomra csak az, hogy tudunk-e ilyen emberré válni, vagy ilyennek születni kell?
A válasz hamar megszületett bennem. Elég megfigyelni a gyerekeket, vagy elhagyni a nagy városokat, és körbenézni vidéken. Minél távolabb megyünk a metropolisztól annál inkább tapasztalható még a filmben látott jelenség. Ez számomra csak azt bizonyítja, hogy mindenki ilyennek születik csak az életünk során ezek a fajta képességeink elvesznek. A ma embere szinte már magával sem törődik, csak küzd az elméje által megalkotott és a média, valamint a környezete által sugárzott jövő kép létrehozásán, közben kiveszik belőle minden.
Ha megkérdezek embereket, hogy mit gondolnak önmagukról milyen érzéseik vannak önmagukkal kapcsolatosan, csak furcsán néznek rám. Nem értik, hogy mit kérdezek. A mai világban érzéseink korlátozottak, csak alapvető érzeteink vannak hideg – meleg, kellemes – kellemetlen, jó – rossz, kevés pénz – sok pénz, stb.
A folytatáshoz kattints ide! »
A Kicsi Lélek
Egyszer volt, hol nem volt, az időtlenségen túl, volt egy kicsi lélek, aki ezt mondta Istennek: „Tudom ám, hogy ki vagyok én!”
- Ez csodálatos! Ki vagy? – kérdezte Isten.
- Én vagyok a Fény! – kiáltotta a Kicsi Lélek.
Isten szélesen mosolygott. Nagyon helyes! – kiáltott fel. – Te vagy a Fény.
A kicsi lélek nagyon boldog volt, hogy rájött arra, amit a Királyságban már az összes lélek tudott.
- Pompás! – mondta – Ez igazán király!
De hamarosan, ez már kevésnek bizonyult. A Kicsi Lélek izgatott lett, és most már az akart lenni, aki valójában volt. Így visszament Istenhez (ami nem rossz ötlet mindazoknak a lelkeknek, akik szükségét érzik, hogy valódi önmaguk legyenek) és azt mondta:
- Szia, Isten! Most, hogy tudom, Ki Vagyok, vajon jó nekem, hogy az vagyok?
- Arra gondolsz, hogy az akarsz lenni, Aki Valójában Vagy? – kérdezte Isten.
- Igen – válaszolta a Kicsi Lélek – egy dolog tudni, hogy Ki Vagyok, és egy másik dolog teljes valójában az lenni. Szeretném érezni, milyen Fénynek lenni!
- De te már Fény vagy – válaszolta mosolyogva Isten.
- Igen, de meg akarom érteni milyen érzés – kiáltotta a Kicsi Lélek.
- Jó – válaszolta kuncogva Isten – feltételezem, tudnom kellett volna. Te mindig a kalandvágyók közül való voltál.
Aztán Isten arckifejezése megváltozott: – Van itt egy dolog.
- Mi? – kérdezte a Kicsi Lélek.
A Szeretet hatalma vs. a Hatalom szeretete
Földünk a Szeretet szikráiból épül fel, ebből jött létre és ez is tartja össze. A Földön élni azt jelenti – a Földdel élni. Együtt élni a természettel, a növényekkel, az állatokkal, a szárazföldekkel, a vizekkel, a levegővel, valamint a Földön élő emberekkel.
Az idők kezdetén ez rendben is volt. Az ember nagyon közel állt a természethez, a természet részeként élte mindennapjait. Nem volt kétséges a számára, hogy nem ő a világ ura, hanem vala
mi sokkal hatalmasabbnak a része, amivel egész egyszerűen együttműködött. Isteneknek nevezte a hatalmas, megfoghatatlan Erőket, s hozzájuk imádkozott minden alkalommal, amikor szeretett volna valamit. Esőtáncot járt, amikor szárazság volt, és érdekes módon ez a tánc meghozta az éltető esőt. Ma furcsán tekintünk erre és az ehhez hasonló a rítusokra, pedig az akkori idők emberei mélységes hittel végezték el őket, mert megtapasztalták, hogy milyen következményekkel járnak. Valójában megteremtették azt, amire vágytak, majd köszönetet mondtak és nem akarták magukénak elkönyvelni a „csodát”.
