május 8th, 2012 | 
szerzõ: Mókuskerék vagy Élet?
Van egy hely ezen a világon, ahol az ember nap mint nap éli az életét. Reggel felkel, elmegy dolgozni, munka után elvégzi egyéb napi teendőit, majd hazatér és hamarosan véget ér a nap. A változatosság kedvéért néha találkozik a barátaival, meglátogatja a szüleit, megnéz egy filmet, vagy vásárol egy plázában és lehet, hogy azon tűnődik, hogy mi értelme van ennek az egésznek. Egyik nap a másik után. 
Mindig ugyanaz a lemez. A család és a munkahely igényei mind kielégítésre várnak. És ugye ott vannak a saját igényei, amiket szintén jó lenne kielégíteni, de mikor, hogyan és miből? És különben is, elfáradt már, és sokszor úgy érzi, hogy elege van mindenből.
Ez a mókuskerék, amit nem neveznék életnek, csupán őrlődésnek a hétköznapok malmában. S, ez a malom nem válogat, könyörtelenül bedarál. Szétmorzsol, depresszióssá tesz, és az elégedetlenségen kívül semmi mást nem hagy meg. Aki elveszíti a motivációját, s az ambíciójának még csak a szikrája sem marad meg, az biorobottá válik. Számára az élet értelme teljesen elvész, nem marad más, csak a kiszolgáltatottság érzése és a panaszkodás kimerülésig.
Van azonban egy másik oldal, ahol valóban megtalálható az élet.
Ahhoz, hogy ezt megtapasztaljuk néhány kérdést érdemes feltenni magunknak: Azt az életet élem, amit szeretnék? Ha a válasz: igen, akkor minden rendben van. Ha a válasz: nem, akkor jöhet a következő kérdés: Pontosan milyen életet szeretnék élni? Ezen a ponton lehet, hogy időre van szükség, hogy erre a kérdésre is megfogalmazódhasson a válasz. Igen, időre, mert az első néhány ötlet, amely az egós törekvésekből fakad, nem ad igazi választ a kérdésre. Tehát érdemes várni, amíg a szív szava meg nem hallatszik. Ezeket a vágyakat érdemes leírni, majd jöhetnek a következő kérdések: Mit teszek annak érdekében, hogy a szívem vágya szerint élhessek? Mit tegyek ahhoz, hogy a szívem vágya szerint élhessek? Van-e bátorságom ahhoz, hogy megtegyem? A folytatáshoz kattints ide! »
kategória: Gondolatok, Önismeret, Pozitív gondolkodás, Testünk üzenetei | 
címke: Gondolatok, Idézetek, Önismeret, Pozitív gondolkodás, Testünk üzenetei | 
nincs hozzászólás »
Mondj IGEN-t!
Igent mondani a jóra és a szépre, igent mondani arra, ami kellemesen érint bennünket, nem nehéz. Olyan kapcsolatokra, amelyek örömmel gazdagítják az életünket, olyan helyzetekre, amikben jól érezzük magunkat vagy olyan történésekre, amelyek pozitívan hatnak külsőnkre és bensőnkre egyaránt, természetes módon bólintunk és engedjük be a hatását minden ellenállás nélkül.
De mit teszünk, ha olyasvalamivel találkozunk, ami egyáltalán nem tetszik, amiről azt gondoljuk, úgy érezzük, hogy nagyon, de nagyon távol áll tőlünk. Amikor olyan események részévé válunk, amik félelmet, ellenállást esetleg gyűlöletet keltenek bennünk. Tudunk-e igent mondani ezekre is? El tudjuk-e fogadni, be tudjuk-e engedni magunkba, még ha szörnyűségesek is? Feltesszük-e a kérdést, hogy vajon hol van ez bennem? Hiszen az „Amint belül, úgy kívül” tanítás nem szelektál. Soha nem mondja azt, hogy ez jöhet, de a másik nem. A szépet és a jót én magam teremtem, de a szörnyűségeket, na azt azért már nem.
Télből tavasz – álomból ébredés
Tagadhatatlanul beköszöntött a tavasz. Bár itt-ott a hegyekben még találunk hófoltokat, az egyre erősödő napsütés hatására lassan, de biztosan ébredezik mély álmából a természet. Fák ágai nyúlnak az ég felé, virágok friss hajtásai bújnak ki a föld alól – hm, milyen érdekes. Mennyi minden előzi meg ezt a folyamatot, amiről vagy fogalmunk sincs, vagy egyszerűen nem foglalkozunk vele. Természetesnek véljük, hogy megtörténik, hiszen mindig, minden évben ugyanúgy zajlik, s amiért megszokottá vált, az apró részletek el is kerülik sokszor a figyelmünket. A folytatáshoz kattints ide! »
2012 – Hogyan tovább?
2011 decembere óta nagyon sok érdekes megtapasztalásban volt részünk/részem, izgalmas, kalandos napok után valahogy úgy összegezhetném őket: most már valóban látszik MINDEN. A legkülönfélébb helyzetekben lettem próbára téve, amikor számomra is ki kellett, hogy derüljön, hogy mi a fontos, hogy hol vagyok én, pontosabban, hogy meddig tartok én, és hol kezdődik a másik – ne azért csináljak meg valamit, mert a másik ezt akarja/elvárja tőlem, hanem azért, mert én akarom. Ha pedig valamit nem akarok megtenni, elvállalni, felvállalni, akkor bátran ki tudjam mondani úgy, hogy ne bántsak meg vele senkit. Ezekben a helyzetekben bizony nem csak az új úton járó részeim (tulajdonságok, érzések, gondolatok és válaszok formájában) voltak jelen, hanem háttérben megjelentek a régi eszközök, a megszokott minták (melyek alapjai a megfelelési kényszer, a kudarctól való félelem és társai), de az elfogadás és a szeretet fényében már nem tudtak rombolni. Az átalakulás folyamatos – vannak persze zökkenők, de ha ezekre is úgy tekintünk, mint tanításokra, akkor többé már nem ostorozzuk magunkat. A folytatáshoz kattints ide! »
Mindig van tovább
Az ember boldog akar lenni. Keresi, kutatja, de nem találja. Néha, ideig-óráig érzékeli, de aztán elillan a boldogság és ott marad a szürkeség és a szomorúság. Ott maradnak a nehézségek, a problémák és megint csak azt érzékeli, hogy nem sikerült.
Több kérdés is felmerül bennem ezzel kapcsolatban: Mihez kezdünk a nehézségeinkkel? Hogyan tekintünk rájuk? Mennyire tudjuk megélni azt, ami van? Mennyire tudjuk megadni magunkat annak, ami van? – és itt nem a megalkuvásra gondolok.
Életem során számtalan olyan helyzet adódott, ami nem volt könnyű, némelyikbe majdnem „belehaltam”, sőt, volt olyan is, amibe a lelkem egy része szó szerint bele is halt. Akkoriban még nem tudtam, hogy mit tegyek, ezért úrrá lett rajtam a kétségbeesés, a félelem, a ’mihez kezdek most’ érzése, és ezek az érzések komolyan meghatározták a hétköznapjaimat, a döntéseimet, az emberekkel való kapcsolataimat. Jobbnak láttam bezárkózni, mert úgy éreztem, hogy bármi, ami kívülről, másoktól ér, az fájdalommal jár és én nem akartam szenvedni. Arról fogalmam sem volt, hogy valójában én teremtem a szenvedést magamnak.
Egyszer aztán eljutott hozzám is az üzenet: ’Mitől is félsz valójában? A szenvedéstől vagy az örömtől? Nézz körül az életedben, és figyeld meg, hogy mi vesz körül! Mindaz, amit magad körül látsz, megmutatja neked. Azt mondod, nem akarsz szenvedni, mégis tele van az életed szenvedéssel. Tehát akkor mitől is félsz? Nem engeded be az életedbe az örömöt, lehet, hogy észre sem veszed, amikor megérkezik, mert az antennáidat másik csatornára hangoltad – a szenvedés csatornájára. Vedd hát észre, hogy amitől azt gondolod, hogy félsz, abban élsz, vagyis valójában nem is félsz tőle. Jól megvagy vele a hét minden napján. Amitől valójában félsz az az öröm. Innentől kezdve nincs más dolgod, mint megfigyelni azt, ami van és választani a kettő között: SZENVEDÉS vagy ÖRÖM? Melyik legyen? A döntés, mint mindig, most is a Te kezedben van.’
Az új világ felé
Az új világ kialakulóban van, s lehet, hogy néha úgy érzed, össze vagy zavarodva. Nem érted, hogy mi történik körülötted, mi történik benned. Az események nagyon gyorsan zajlanak, ezért aztán elképzelhető, hogy lelkileg meg is viselnek. Ne légy miatta elkeseredve, ez így van most rendjén.
Az új világ a Szeretetre épül. Más értékrend kezd napvilágot látni. A segítségnyújtás, az együttműködés, az együtt haladás, a megértés, az odafigyelés, a türelem, az elfogadás, a megbocsátás és még sorolhatnám azokat az értékeket, amik az alapját képezik annak, ami felé tartunk. A változás, átalakulás időszakában törvényszerű, hogy mindaz, ami nem Szeretet a felszínre emelkedik, s mint egyfajta árnyoldal megmutatja magát. Többé már nem bújhat el, nem áskálódhat, nem okozhat „ártatlanul” problémákat, s nem tekintheti áldozatnak magát a többiek zsarnoksága alatt. Van, aki számára ez nagyon mély, fájdalmas megtapasztalásokat eredményez, sőt még az is előfordulhat, hogy nem hiszel a szemednek, az érzéseidnek, s ismét elkezded megmagyarázni magadnak, hogy mit miért kell még mindig ugyanúgy tenned, mint azelőtt. Talán még mindig becsapod magad, de már nem teljesen leplezetlenül, hiszen egyre nagyobb a rálátásod önmagadra. Egyre nagyobb teret engedsz annak, aki valójában Vagy, és ez eltölthet a biztonság, a béke és a belső nyugalom érzésével. Ahogy tovább haladsz az úton, még mindig dúlhat benned harc, hiszen az ego számára ez komoly háború. Nem fogja egykönnyen letenni a fegyvert, sőt, inkább latba veti minden régi, jól ismert sémáját ahelyett, hogy az uralkodó pozíciójából önként és dalolva foglalja el a jó szolgáló helyét benned. Ő a saját létezéséért küzd, annak ellenére, hogy az évszázadokon át olyannyira áhított boldogságot képtelen volt megtalálni azáltal, hogy átvette a hatalmat. A régi világ mintázata, a hatalomvágy, az elkülönültség, a kizsákmányolás, a siker és a pénz utáni hajsza, mások hibáztatása, a felelősség fel nem vállalása, a szeretet feltételekhez kötése, a családok és a kisebb-nagyobb közösségek széthullása nem fog egyik pillanatról a másikra megszűnni. Téves az elképzelés, hogy 2012.december 21-én megtörténik a csoda, belépünk az Aranykorba, és innentől kezdve mindenkinek csodálatos élete lesz. Aki így gondolkozik, továbbra is a sült galambra vár, ami sosem fog belerepülni a szájába.
kategória: Gondolatok, Holistic Pulsing, Szeretet |
címke: Gondolatok, Holistic Pulsing, Szeretet |
nincs hozzászólás »
A lényeg: maga az út
 |
 |
Pörög a világ, s benne pörögnek az emberek. Az egész olyan, mint egy óriási nagy kalandpark, ahol mindenféle érdekes vagy éppen unalmas dolgot ki lehet próbálni. Van, aki azt próbálja éppen, hogy hogyan tud megbirkózni a munkahelyi problémáival, a megélhetéssel, a kamasz gyerekeinek egyre csak fokozódó igényeivel. Van, aki nem találja a párját, pedig nagyon keresi. Mások a beteg szüleiket ápolják, és nem marad másra sem idejük, sem erejük. Van, aki az anyagi gazdagságot éli, van, aki a szegénységet. Van, aki egészséges, van, aki beteg, van, aki elégedett azzal, amit tapasztal, mások pedig elégedetlenek. Ők azok, akik a kritizálást, a panaszkodást esetleg mások vagy önmaguk hibáztatását gyakorolják éppen. Vannak olyanok is, akik megtalálták a belső békéjüket és képesek arra, hogy megőrizzék a nyugalmukat ebben a hihetetlen nagy nyüzsgésben, de vannak olyanok is, akik nap mint nap küzdenek egy végeláthatatlan harcban miközben úgy érzik, hogy összeroppantja őket ez a világ, mert már nem bírják a rájuk nehezedő stresszt. Órákig lehetne sorolni a különböző megtapasztalások lehetséges megnyilvánulásait, végül is ahányan vagyunk, annyi féle életnek, annyi féle útnak ad lehetőséget ez a kalandpark. Ha valaki úgy érzi, hogy készen áll rá, választhat valami mást, beállhat egy másik sorba, átmehet a park egy másik részébe, vagy dönthet úgy, hogy ott marad, ahol van és elfogadja az ottani lehetőségeket vagy ellenáll mindannak, amit ott talál.
Mindegy, hogy éppen hol tartasz. Mindegy, hogy éppen mit tapasztalsz az utad során. Az Élet nem rangsorol, és nem válogatja ki magának a jókat. Minden és mindenki számít úgy és ott, ahol épp most van.
Az elengedésről
Nagyon sokat olvashatunk manapság az elengedésről, mert ennek van most itt az ideje. Rengeteg gyakorlat létezik, amelyek elvégzése hozzásegíthet ahhoz, hogy végre megszabaduljunk azoktól a dolgoktól, amikre úgy tűnik nincs már szükségünk, mert akadályoznak a továbbhaladásban. Néhány évvel ezelőtt jómagam is nap mint nap végeztem ezeket az elengedés gyakorlatokat, lelkesen meditáltam, magam mögé hajítottam, kitöröltem, kivágtam, elégettem (volt, amit tényleg el is égettem) és mindannyiszor nagy megkönnyebbülésben volt részem. Aztán néhány nap múlva észrevettem, hogy az, amit elengedni véltem visszatért hozzám. Nem voltam rest, újra leültem és elölről kezdtem. Amikor aztán azon kaptam magam, hogy egy újabb ördögi kört teremtettem magamnak ezzel a bumeráng effektussal, akkor elkezdtem a mélyére ásni annak, hogy mi is történik valójában. Mi a valódi oka annak, hogy egyre gyorsabban és erőteljesebben tér vissza hozzám az, amitől szabadulni akarok.
Vegyünk egy példát: valaki olyasmit követett el ellenem, ami miatt harag gyúlt a szívemben. Dühös vagyok rá, és mindig, amikor eszembe jut az esemény, erősen érzem magamban ezt az érzést. Ettől akarok szabadulni, mert érzem, hogy lehúz. Meg akarok neki bocsátani, s ha ez sikerül, akkor azt mondja a józan ész, hogy el is tudom engedni. De akkor mi az, ami miatt nem sikerül. A gyakorlatok során csak az érzésre és arra a személyre koncentráltam, akivel szemben ezt éreztem. Saját magamról megfeledkeztem. Pontosabban csak annyira voltam benne a folyamatban, hogy tudjam, hogy mitől akarok szabadulni.
Nem változik semmi, pedig mindent megtettem
Az elmúlt két hónap eseményei, amelyek természetesen korábbra is visszanyúlnak a múltba, szolgáltak segítségül ahhoz, hogy megfigyeljük, többször előkerül ugyanaz a téma az életünkben, ami nem csak bennünket érint, hanem jószerével mindenkit. Ez pedig nem más, mint az ellenállás és az elfogadás. Néha úgy tűnik, hogy megoldhatatlan akadályokként állnak előttünk, olyan blokkoló energiahalmazként, ami szinte áthatolhatatlan, azzal együtt, hogy meglétük korántsem ígér könnyed, boldog életet, sőt megerősítik a már jól ismert szenvedéseinket.
Milyen jó lenne, ha egyszerűen magunk mögött hagyhatnánk az ellenállásunkat és elfogadhatnánk mindent olyannak, amilyen. Érezzük, hogy kimondani könnyű, de lehet, hogy már a kimondásakor is ott motoszkál a kisördög bennünk és nem engedi, hogy elhiggyük, hogy ez megtörténhet. Amikor pedig éppen benne vagyunk egy olyan helyzetben, ahol gyakorolhatjuk is az előbbieket, na akkor aztán végképp képtelenségnek tűnhet, hogy ez megvalósítható. Pontosan tudjuk, hogy az el nem fogadás, az ellenállás útja hova vezet. Számtalanszor jártunk már rajta, és mégis tudat alatt ugyanazt a lemezt játszuk le újra meg újra, miközben talán már egyáltalán nem vágyunk az eredmény megtapasztalására. Ha magamba nézek, azt látom, hogy ez addig okozott problémát, amíg azt akartam, hogy a világ változzon körülöttem. Nem mertem szembenézni azzal, ami a valós oka volt az ellenállásomnak. Nem mertem látni, érzékelni azt a félelmet, ami miatt képtelen voltam más utat választani. A saját történetemen keresztül tudom a legjobban bemutatni, hogy mi zajlik ilyenkor bennünk. Remélem, segítségedre szolgál.
Emma néni
Hajnalodott. A függöny ráncai között a Nap első sugarai játszottak, s egyre világosabbá varázsolták a szobát. Aprócska, de barátságos szoba volt. A berendezést mindössze egy puha ágy, egy éjjeli szekrény és egy komód alkotta. Kati ébredezett, végre nem kellett időre kelnie, addig lustálkodhatott, ameddig csak akart. Ahogy kinyitotta szemét a komódon lévő fényképre esett a tekintete. A fotó a nagynénjét ábrázolta, akivel gyermekkorában sok időt töltöttek együtt. Egy pillanat alatt megelevenedett benne a múlt, előtörtek a vidám, szép emlékek, de most valami különös íze volt ennek az egésznek:
„Emma néni havonta egyszer eljött és nálunk töltött egy hétvégét. Mindannyian nagyon vártuk őt, de különösen mi, gyerekek, mert éreztük, hogy valami megváltozik, amikor megérkezik. Csupa jókedv, öröm és nevetés volt, ezt vitte magával mindenhova, amerre csak járt. Persze mi tudtuk, hogy más is van a tarsolyában, hiszen mindig előkerült valami apró finomság a táskája mélyéről. Sorba álltunk, mindenkit megölelt, megcsókolt, és mindenkinek mondott valami kedveset. Kamaszkorunk idején nem igazán szerettük, ha megjegyezték, hogy „nahát, mekkorát nőttél!”, amikor pont azzal kínlódtunk, hogy megtaláljuk magunkat a folyton folyvást formálódó, nyakigláb testrészeinkben, de tőle még ez a mondat is jólesett, mert volt a hangjában és a szemében valami olyasmi, amit nem tudok szavakkal kifejezni, valami más, valami több mint a többi emberben, akiket ismertem. Miután üdvözölte a család felnőtt tagjait is, leült közénk, s mi mély áhítattal helyezkedtünk el körülötte, s vártuk a mesét. Igen, még kamaszként is rendkívüli hatással voltak rám a meséi. Úgy tudott mesélni, ahogy senki. Élettel telivé vált a történet, miközben játszott a hangjával, az arcával, a kezeivel, az egész lényével. Lehet, hogy túlzásnak hangzik, de nekem akkor ő maga volt a csoda, ugyanis nem ismertem senki mást, aki hasonlított volna hozzá, aki tudta volna csak egy egészen pici százalékát is képviselni annak, amit ő képviselt a mi számunkra. Amikor velünk volt szebbé váltak a napok, jobban figyeltünk egymásra, fontosabbá váltak az együtt töltött percek, nem tudom, valahogy jobban szerettük egymást. Arra vágytam, hogy amikor felnövök én is pont olyan legyek, mint ő.”
