Az ember boldog akar lenni. Keresi, kutatja, de nem találja. Néha, ideig-óráig érzékeli, de aztán elillan a boldogság és ott marad a szürkeség és a szomorúság. Ott maradnak a nehézségek, a problémák és megint csak azt érzékeli, hogy nem sikerült.

Több kérdés is felmerül bennem ezzel kapcsolatban: Mihez kezdünk a nehézségeinkkel? Hogyan tekintünk rájuk? Mennyire tudjuk megélni azt, ami van? Mennyire tudjuk megadni magunkat annak, ami van? – és itt nem a megalkuvásra gondolok.

Életem során számtalan olyan helyzet adódott, ami nem volt könnyű, némelyikbe majdnem „belehaltam”, sőt, volt olyan is, amibe a lelkem egy része szó szerint bele is halt. Akkoriban még nem tudtam, hogy mit tegyek, ezért úrrá lett rajtam a kétségbeesés, a félelem, a ’mihez kezdek most’ érzése, és ezek az érzések komolyan meghatározták a hétköznapjaimat, a döntéseimet, az emberekkel való kapcsolataimat. Jobbnak láttam bezárkózni, mert úgy éreztem, hogy bármi, ami kívülről, másoktól ér, az fájdalommal jár és én nem akartam szenvedni. Arról fogalmam sem volt, hogy valójában én teremtem a szenvedést magamnak.

Egyszer aztán eljutott hozzám is az üzenet: ’Mitől is félsz valójában? A szenvedéstől vagy az örömtől? Nézz körül az életedben, és figyeld meg, hogy mi vesz körül! Mindaz, amit magad körül látsz, megmutatja neked. Azt mondod, nem akarsz szenvedni, mégis tele van az életed szenvedéssel. Tehát akkor mitől is félsz? Nem engeded be az életedbe az örömöt, lehet, hogy észre sem veszed, amikor megérkezik, mert az antennáidat másik csatornára hangoltad – a szenvedés csatornájára. Vedd hát észre, hogy amitől azt gondolod, hogy félsz, abban élsz, vagyis valójában nem is félsz tőle. Jól megvagy vele a hét minden napján. Amitől valójában félsz az az öröm. Innentől kezdve nincs más dolgod, mint megfigyelni azt, ami van és választani a kettő között: SZENVEDÉS vagy ÖRÖM? Melyik legyen? A döntés, mint mindig, most is a Te kezedben van.’

Furcsa volt szembesülni ezzel a dologgal, de aztán történt velem még valami, ami teljesen kiemelt az összes nehézségemből, és ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem az előző üzenet valóságtartalmának valódi mélységére. Egy meditáció során visszakerültem a teremtés pillanata előtti állapotba. Ebben az állapotban nincsenek emlékek, nincsenek problémák, mert ekkor még nincs semmi. A Semmiben azonban ott van Minden, ami a mérhetetlen biztonság, nyugalom és béke érzésével járt együtt. Ott akkor átéltem valami olyasmit, ami ráébresztett arra, hogy bátran megadhatom magam annak, ami van, mert minden út ugyanoda vezet. Az összes lehetőség adva van, mindig, minden pillanatban, csupán az elképzeléseink és a félelmeink takarják el őket a szemünk elől.

E bolygón eltöltött néhány év (kinek mennyi), csupán arról szól, hogy így vagy úgy megtapasztalásokat gyűjts, megéld és magaddal vidd, mint tudást. Nincs semmi ezen a világon, semmi tárgyi dolog, amit magaddal tudsz vinni miután véget ért az utolsó felvonás, amiben még játszottál. De mindaz, amit a játék során megtapasztaltál, amit megéltél, ami megérintett, ami által változtál, megértettél, újjászülettél, mindaz, amit adtál és kaptál és érzések formájában megszületett benned – ezek mind a részeddé válnak, és ezek azok a kincsek, amiket magaddal vihetsz, amikor úgy döntesz, hogy számodra véget ért az előadás. Igen, erről is Te döntesz, de ha ez túl bizarr a számodra, akkor még ne foglalkozz vele.

Egyszerűen csak engedd meg magadnak, hogy megéld az életedet, ne nyomd el többé magadban a nem kívánatos, negatívnak minősített érzéseket (az elégedetlenséget, a félelmet, a haragot, stb.), hanem engedd, hogy lényed részeként ott legyenek és átáramoljanak rajtad. Tekints rájuk is szeretettel és lélegezd őket át magadon. Érezz mélységes HÁLÁT mindenért, ami történik veled, mert ez segít hozzá ahhoz, hogy hamarabb túljuss a nehézségeken, hogy tovább tudj lépni, mert mindig van tovább. Csak akkor hiszed azt, hogy nincs tovább és itt a vég, ha megállítod az áramlást, ha áldozatként tekintesz önmagadra és elkezdesz panaszkodni. Ilyenkor óhatatlanul beleragadsz az adott helyzetbe, az lesz a valóságod, és senki nem tud meggyőzni arról, hogy másképp is lehet. Müller Péter azt mondja, hogy ami nehezen megy, amin nem tudsz túljutni, ahol mindig falakba ütközöl, ott a sorsfeladatod. Tehát ahelyett, hogy elfutnál előle, inkább nézz szembe vele és figyeld meg, hogy mi a dolgod, mi az, ami mindig visszaköszön. Nagyon izgalmassá válik ezáltal az élet!

Az ember a világegyetem rendkívül törékeny és sebezhető fizikai teremtménye, mindamellett egy csodálatos lény, aki képes öntudatra ébredni és a tudatosságát kiterjeszteni. A tudatosságban rejlő hatalmas erő és a sebezhetőség együtt van jelen bennünk / benned. Hogy melyiknek mekkora teret adsz, ezt is Te döntöd el azzal, hogy honnan élsz. Csak a fizikai valóságod talajáról éled az életedet, a világegyetem apró kis porszemeként, amit oda fúj a szél, ahova csak akar, vagy megengeded, hogy kinyíljon a tudatod és felvállalod Önmagadat a fizikai testedben megtapasztalható sebezhetőségeddel együtt, tudva azt, hogy Te, a tiszta Tudat, magad vagy az életed teremtője.

Izgalmas utazást és megtapasztalásokat kívánok!

Az új világ kialakulóban van, s lehet, hogy néha úgy érzed, össze vagy zavarodva. Nem érted, hogy mi történik körülötted, mi történik benned. Az események nagyon gyorsan zajlanak, ezért aztán elképzelhető, hogy lelkileg meg is viselnek. Ne légy miatta elkeseredve, ez így van most rendjén.

Az új világ a Szeretetre épül. Más értékrend kezd napvilágot látni. A segítségnyújtás, az együttműködés, az együtt haladás, a megértés, az odafigyelés, a türelem, az elfogadás, a megbocsátás és még sorolhatnám azokat az értékeket, amik az alapját képezik annak, ami felé tartunk. A változás, átalakulás időszakában törvényszerű, hogy mindaz, ami nem Szeretet a felszínre emelkedik, s mint egyfajta árnyoldal megmutatja magát. Többé már nem bújhat el, nem áskálódhat, nem okozhat „ártatlanul” problémákat, s nem tekintheti áldozatnak magát a többiek zsarnoksága alatt. Van, aki számára ez nagyon mély, fájdalmas megtapasztalásokat eredményez, sőt még az is előfordulhat, hogy nem hiszel a szemednek, az érzéseidnek, s ismét elkezded megmagyarázni magadnak, hogy mit miért kell még mindig ugyanúgy tenned, mint azelőtt. Talán még mindig becsapod magad, de már nem teljesen leplezetlenül, hiszen egyre nagyobb a rálátásod önmagadra. Egyre nagyobb teret engedsz annak, aki valójában Vagy, és ez eltölthet a biztonság, a béke és a belső nyugalom érzésével. Ahogy tovább haladsz az úton, még mindig dúlhat benned harc, hiszen az ego számára ez komoly háború. Nem fogja egykönnyen letenni a fegyvert, sőt, inkább latba veti minden régi, jól ismert sémáját ahelyett, hogy az uralkodó pozíciójából önként és dalolva foglalja el a jó szolgáló helyét benned. Ő a saját létezéséért küzd, annak ellenére, hogy az évszázadokon át olyannyira áhított boldogságot képtelen volt megtalálni azáltal, hogy átvette a hatalmat. A régi világ mintázata, a hatalomvágy, az elkülönültség, a kizsákmányolás, a siker és a pénz utáni hajsza, mások hibáztatása, a felelősség fel nem vállalása, a szeretet feltételekhez kötése, a családok és a kisebb-nagyobb közösségek széthullása nem fog egyik pillanatról a másikra megszűnni. Téves az elképzelés, hogy 2012.december 21-én megtörténik a csoda, belépünk az Aranykorba, és innentől kezdve mindenkinek csodálatos élete lesz. Aki így gondolkozik, továbbra is a sült galambra vár, ami sosem fog belerepülni a szájába.

Az új világ, a feltétel nélküli Szeretet és a teljes elfogadás világa csak általunk kelhet életre.Egyre többen ébrednek fel hosszú Csipkerózsika-álmukból, de attól függően, hogy kiben mennyire erőteljes az ego uralma illetve, hogy ki mit szeretne még megtapasztalni a régi világból a személyes fejlődéséhez, ragaszkodhat a régi elképzeléseihez, mintázataihoz, és cselekedhet, reagálhat úgy, ahogy mindig is tette. Bizonyos helyzetekben azonban már megkezdi bontogatni a szárnyait, és ahogy a kismadár egyre magasabbra és magasabbra száll. Egyre jobban képessé válik arra, hogy figyelmet szenteljen annak a folyamatnak, ami önmagán belül zajlik, idejében fülön csípve a régi sémákat, és ráébredve azokra az apró kis csodákra, amiket meg tud élni a láthatóan és tapasztalhatóan őrült, régi világ díszletei között. Az új világ nem egy rajtunk kívül álló valami, amire várnunk kell, hogy eljöjjön végre. A mi felelősségünk, hogy elhozzuk a Földre, hogy általunk valósuljon meg. Ahogy mi magunk gyógyulunk, úgy gyógyul a Föld is, úgy gyógyul a világ is.

Lehet, hogy még nem hiszel benne, lehet, hogy már kezded szokni a gondolatot, hogy a teljes felelősség felvállalása az egyetlen út a teljes gyógyulás felé. Mit is jelent ez? Talán hallottál arról a hawaii terapeutáról, aki egy egész osztálynyi közveszélyes őrültet gyógyított meg csupán azzal, hogy felvállalta teljesen a saját felelősségét azzal kapcsolatban, amivel a világban találkozott. Tudta, hogy mindaz, amit kívül lát és tapasztal önnön magának egy része. Megkeresve magában ezeket a részeket a következőket ismételte némán mintegy mantraként: „Bocsáss meg! Szeretlek!”. És ez elég volt ahhoz, hogy az osztályon lévő elmebajos betegek egy idő után gyógyultan haza mehessenek. Ez a Ho’oponopono módszere, a hawaii terapeuta pedig Dr. Ihaleakala Hew Len. (Bátran nézz utána, érdekes dolgokat fogsz róla találni az interneten.)

Elhiszem, ha mosolyogsz ezen a történeten. Én is különösnek találtam, amikor néhány évvel ezelőtt olvastam róla. Azóta többször megtalált, de valahogy mindig feledésbe merült, pedig mindannyiszor megérintett. Néhány napja azonban ismét eljutott hozzám, vettem a fáradtságot és újra végigolvastam. Ekkor döbbentem rá arra, hogy sokáig azt gondoltam, tudom, hogy mit jelent a teljes felelősség felvállalása, pedig valójában lekorlátoztam magamban bizonyos részeket. Nem tudtam mindenre és mindenkire úgy tekinteni, mint a bensőm kivetítésére, mert voltak olyan megtapasztalásaim, amelyekről képtelen voltam elfogadni, hogy azok bennem vannak. Volt olyan is, amit már elfogadtam, csak éppen nem tudtam vele mit kezdeni. Most, a hawaii terapeuta segítségével sikerült túllépnem ezeken a korlátokon és bár még nagyon rövid ideje, de tiszta szívből gyakorolom az önmegbocsátás művészetét. Mi több, ráébredtem arra is, hogy a Holistic Pulsing gyakorlása során valójában ezt csinálom/csináljuk, ezt tanítom, ezt az üzenetet juttatom el mindenkihez, akiket így vagy úgy, de megérintett a ringatás és a benne rejlő Szeretet terápia. Mindenki, aki felfekszik a kezelőágyra a nagybetűs Megbocsátás és Szeretet részévé válik – és – gyógyul. Így lesz aktív résztvevő azon az úton, ami az új világba vezet. Mindenki, aki hozzám jön el kezelésre, valójában a saját bensőmből származik, e nélkül ugyanis nem létezne a világomban. Most már tisztán látom, hogy mi a teendő. Mindössze ennyi: „Bocsáss meg! Szeretlek!”

Szinte látom, ahogy elindulnak benned a gondolatok azzal kapcsolatosan, hogy akkor most mi is az igazság: „csak azzal foglalkozzak, ami rám tartozik, ne vegyem át másoktól azt, ami nem az én dolgom, ugyanakkor vállaljam fel a teljes felelősséget önmagamért és az általam teremtett világért?” Igen, így van. Ez a paradoxon úgy igaz, ahogy van, de ne gondolkozz rajta, mert az elme nem képes arra, hogy megértse. Számára ugyanis nem lehet két ellentétes állítás egyszerre igaz. Inkább kezd el gyakorolni a megbocsátást és a szeretetet, és figyeld meg, mi történik Veled és körülötted!

***

BOCSÁSS MEG VÉGRE MAGADNAK és SZERESS!

Haladjunk együtt az úton!

Pörög a világ, s benne pörögnek az emberek. Az egész olyan, mint egy óriási nagy kalandpark, ahol mindenféle érdekes vagy éppen unalmas dolgot ki lehet próbálni. Van, aki azt próbálja éppen, hogy hogyan tud megbirkózni a munkahelyi problémáival, a megélhetéssel, a kamasz gyerekeinek egyre csak fokozódó igényeivel. Van, aki nem találja a párját, pedig nagyon keresi. Mások a beteg szüleiket ápolják, és nem marad másra sem idejük, sem erejük. Van, aki az anyagi gazdagságot éli, van, aki a szegénységet. Van, aki egészséges, van, aki beteg, van, aki elégedett azzal, amit tapasztal, mások pedig elégedetlenek. Ők azok, akik a kritizálást, a panaszkodást esetleg mások vagy önmaguk hibáztatását gyakorolják éppen. Vannak olyanok is, akik megtalálták a belső békéjüket és képesek arra, hogy megőrizzék a nyugalmukat ebben a hihetetlen nagy nyüzsgésben, de vannak olyanok is, akik nap mint nap küzdenek egy végeláthatatlan harcban miközben úgy érzik, hogy összeroppantja őket ez a világ, mert már nem bírják a rájuk nehezedő stresszt. Órákig lehetne sorolni a különböző megtapasztalások lehetséges megnyilvánulásait, végül is ahányan vagyunk, annyi féle életnek, annyi féle útnak ad lehetőséget ez a kalandpark. Ha valaki úgy érzi, hogy készen áll rá, választhat valami mást, beállhat egy másik sorba, átmehet a park egy másik részébe, vagy dönthet úgy, hogy ott marad, ahol van és elfogadja az ottani lehetőségeket vagy ellenáll mindannak, amit ott talál.

Mindegy, hogy éppen hol tartasz. Mindegy, hogy éppen mit tapasztalsz az utad során. Az Élet nem rangsorol, és nem válogatja ki magának a jókat. Minden és mindenki számít úgy és ott, ahol épp most van.

A lényeg: maga az út. Biztos sokszor hallottad már ezt a mondatot, velem együtt. Lehet, hogy a hétköznapok forgatagában néha eszedbe is jut. A kérdés, hogy csupán egy pillanatra kúszik elő az emlékeidből, mint befogadott és elraktározott információ, vagy éled-e. Egyáltalán, honnan tudhatod, hogy így éled-e az életedet, tudva, hogy a lényeg: maga az út? Vess egy pillantást önmagadra és az életedre. Pásztázd végig a napjaidat és figyeld meg a napközbeni gondolataidat, érzelmeidet, cselekedeteidet, de leginkább a szándékaidat. Figyeld meg, hogy hányszor bukkan elő benned az ellenállás, az el nem fogadás, az elvárás, a bosszankodás, az idegeskedés, a bizalmatlanság, az elégedetlenség és mennyire veszel el bennük. Vedd észre, ha panaszkodsz, ha önmagadat ostorozod, ha bűntudatot érzel vagy, ha hazudsz magadnak/másoknak. Mire fordítod a figyelmedet akkor, amikor elégedetlen vagy valamivel vagy valakivel? Mire fókuszálsz, amikor a bűntudat tüzében emészted magad? Minek adsz energiát, amikor ellenállsz valaminek, és képtelen vagy elfogadni azt, ami van? Amikor elégedetlen vagy, akkor az elvárásaidat dédelgeted. Akár egy helyzetről, akár egy személyről van szó, nem látod azt/őt a maga valóságában. Csupán azt látod belőle, amit kivetítettél rá: a benső világodban meglévő szakadást a vélt jó és rossz között. A múltadból fakadó gondolataidnak és érzelmeidnek adsz teret, miközben azt gondolod, hogy ez az egyetlen igazság. A bűntudat is a múltba repít, semmi köze a most-hoz, ráadásul az ego egyik kedvence, mert fantasztikus módon növeli az erejét. A másik legnagyobb csapda az ellenállás csapdája, amikor is pont annak adsz energiát, amitől szeretnél megszabadulni. Felvértezed magad ellene, nem engeded be magadba, nem engeded meg magadnak, hogy megéld azt, amit a helyzet adhat neked, így aztán bástyákat építesz magad köré önvédelemből. Eleinte még jól is érzed magad a kis váradban, később aztán egyre szűkebb lesz a tér, míg végül a saját börtönöddé válik. Amikor már nagyon vastagok falak és nagyon szűk a tér, amikor inkább kint lennél a szabadban, és elhagynád a váradat, amikor az eszed mást mondd, mint a szíved, akkor eljött az idő a változásra/változtatásra. Kérdések milliói merülnek fel ismét – és hát – ki tudja a válaszokat?

Elindulsz az úton, keresel, kutatsz: mit lehet tenni / hogy kellene élni / hogy lehetne megváltozni? Rákapsz a könyvekre, a tanfolyamokra, megismersz egy csomó embert, akik (látszólag) tudják a válaszokat, és talán azon is megdöbbensz, hogy milyen sokan vannak, akik tudnak. Majd, ahogy megismered őket, lehet, hogy csalódsz bennük, mert mögé látsz az álarcaiknak és elveszítik a hitelüket a szemedben. Aztán csak néhány olyan ember marad a tanítók közül, aki éli is azt, amit tanít, amit tud. Te is megpróbálod, de rájössz, hogy amit ő él, az az övé. Kétségbeesel – ’nincs senki, aki tudja a kérdéseimre a választ?’

Mondok egy példát. Gondos anyaként nekem mindig fontos volt, hogy a gyermekeim időben beérjenek az iskolába. Ez, amíg kicsik voltak remekül működött is. Időben felkeltünk, szép nyugodtan elkészültünk és mindenféle rohanás és idegeskedés nélkül rendben beértünk. Az egyik gyermekem azonban ahogy nőtt, úgy aludt egyre tovább, kamaszkorában pedig már lehetetlennek tűnt őt felkelteni. Ki voltam tőle borulva. Idegeskedtem miatta, kiabáltam vele, minden reggel legalább hatvanszor elismételtem ugyanazokat a megszokott sablonos mondatokat, ráolvasásokat, különböző jellemzéseket, amik természetesen semmit nem változtattak a helyzeten, csak még inkább elmérgesítették azt. Mígnem egy nap megfordult bennem minden. Elkezdtem lélegezni. Nem, mintha addig nem vettem volna levegőt, de figyeld majd meg hogyan lélegzel, amikor ideges vagy, és hogyan teszed ugyanezt, amikor nyugodt vagy. Tehát, lélegeztem, jó mélyeket a hasamba. A meglévő (és nem megjátszott) nyugalmamat megőrizve ébresztettem fel a gyermekemet, aki ’természetesen’ nem kelt fel. Elmondtam neki, hogy mikor indulok és, hogy nem tudok várni, legyen szíves, készüljön el időre. Ezután hagytam, hogy a dolgok a maguk módján alakuljanak, úgy, ahogy akarnak. Akkor kelt ki az ágyból, amikor kiléptem az ajtón. Ő elkésett. Én időben beértem a munkahelyemre, nyugodt voltam és békés. Ráébredtem, hogy a gyermekem élete nem az enyém. Ő a felelős a saját döntéseiért, s eddig ennek a felelősségnek a terhétől akartam őt megszabadítani (tudat alatt tettem mindezt, ahogy ezt sok minden másban is felfedezhetjük, ha hagyjuk felszínre emelkedni a megszokott, rutinszerű sémáinkat, amelyek szerint éljük az életünket).

Onnantól kezdve, hogy megengeded magadnak, hogy a fátyol mögé láss, hogy észrevehesd, hogy mit is csinálsz valójában, tényleg megváltozik az életed. Nem úgy, ahogy esetleg elvártad korábban. (Nekem sem kelt fel időben még sokáig a gyermekem.) Benned változik meg valami – és más lesz a világod is. Lerakod azt, ami nem a tiéd és csak azzal foglalkozol, ami valóban a tiéd. Megismered a saját határaidat, megbecsülöd magadat, nyitott leszel, barátságos, nehezen sértődsz meg és könnyen megbocsátasz. Nem figyelsz oda a piszkálódásokra és ráébredsz arra, hogy szeretetreméltó vagy. Határozott és tiszteletreméltó leszel – egyszerűen azért, mert önmagaddal szemben vagy ilyen, ennek következtében ezt sugárzod ki magadból. Megengeded magadnak, hogy megéld a pillanatot olyannak, amilyen, mindenféle minősítés nélkül. Ha mégis minősítenéd, akkor is tudod, hogy ez csak játék.

A lényeg tehát, maga az út. Te döntesz, hogy hogyan járod végig, ez pedig meghatározza, hogy mit fogsz megtapasztalni az életed során.

Nagyon sokat olvashatunk manapság az elengedésről, mert ennek van most itt az ideje. Rengeteg gyakorlat létezik, amelyek elvégzése hozzásegíthet ahhoz, hogy végre megszabaduljunk azoktól a dolgoktól, amikre úgy tűnik nincs már szükségünk, mert akadályoznak a továbbhaladásban. Néhány évvel ezelőtt jómagam is nap mint nap végeztem ezeket az elengedés gyakorlatokat, lelkesen meditáltam, magam mögé hajítottam, kitöröltem, kivágtam, elégettem (volt, amit tényleg el is égettem) és mindannyiszor nagy megkönnyebbülésben volt részem. Aztán néhány nap múlva észrevettem, hogy az, amit elengedni véltem visszatért hozzám. Nem voltam rest, újra leültem és elölről kezdtem. Amikor aztán azon kaptam magam, hogy egy újabb ördögi kört teremtettem magamnak ezzel a bumeráng effektussal, akkor elkezdtem a mélyére ásni annak, hogy mi is történik valójában. Mi a valódi oka annak, hogy egyre gyorsabban és erőteljesebben tér vissza hozzám az, amitől szabadulni akarok.

Vegyünk egy példát: valaki olyasmit követett el ellenem, ami miatt harag gyúlt a szívemben. Dühös vagyok rá, és mindig, amikor eszembe jut az esemény, erősen érzem magamban ezt az érzést. Ettől akarok szabadulni, mert érzem, hogy lehúz. Meg akarok neki bocsátani, s ha ez sikerül, akkor azt mondja a józan ész, hogy el is tudom engedni. De akkor mi az, ami miatt nem sikerül. A gyakorlatok során csak az érzésre és arra a személyre koncentráltam, akivel szemben ezt éreztem. Saját magamról megfeledkeztem. Pontosabban csak annyira voltam benne a folyamatban, hogy tudjam, hogy mitől akarok szabadulni.

Amikor erre rájöttem, akkor feltettem a kérdést önmagam számára: ha visszatér hozzám ez a harag, akkor még nem vagyok kész elengedni, akkor még van valami, amit meg akar nekem mutatni. De vajon mi az? Miért van nekem erre szükségem?

A válasz megdöbbentett. Belülről jött, a lényem mélyéről: ’azért kell neked, hogy áldozatnak tekinthesd magad ebben a játszmában – mondta a belső hang. Ez a harag lehetővé teszi számodra, hogy ne vállald fel a saját felelősségedet. Könnyebb azt érezni, hogy a másik felelős mindenért, ami veled történt, mint bevallani önmagad számára a teljes igazságot, ami pedig nem más: „mindazért, ami velem történik, én magam vagyok a felelős!” – ezt nem könnyű elfogadtatni magaddal, különösen nem abban a helyzetben, amihez ez a harag kötődik.’

Amikor ezt elfogadtam arra is rájöttem, hogy nem csak az az ember kér megbocsátást, aki megbántott engem, sőt … felé hálával tartozom, hogy a viselkedésével segített felismerni magamban valamit, amit addig nem voltam hajlandó észrevenni. Aki valóban megbocsátásra vár, az én magam vagyok. És itt megérkezünk egy újabb ingoványhoz: a bűntudat hihetetlen mély mocsarához. „Hogy lehettem ilyen ostoba? Hogy engedhettem meg, hogy ez megtörténjen? Hogy nem vettem észre a jeleket?” és folytathatnám a „bárcsak” vagy a „ha (így vagy úgy) lett volna” gondolatokkal, melyek semmi másra nem valók, mint arra, hogy belesüllyedjünk az önostorozás mocsarába és most már nem a másikra, hanem önmagunkra haragudjunk.

Rájönni arra, hogy mekkora hatalom van a kezünkben, először talán hihetetlen, majd iszonyatosan félelmetes, leginkább azok számára, akik nagyon félnek a kudarctól, mert innentől kezdve nincs mentség, nincs, ami mögé el lehetne bújni. „Én magam vagyok a felelős!” „Mindig van választásom!” – így aztán hogy számolok el a ’rossz’ döntéseimről, a ’bukásaimról’, az ’elhibázott’ lépéseimről? De ezek csak az első félelmek egy olyan terepen, ami még ismeretlen. Ahogy haladtam előre szép lassan arra is rájöttem, megtapasztaltam, megéreztem, hogy nincsenek rossz döntések, nincsenek bukások vagy elhibázott lépések, ezért tettem őket idézőjelbe. Egyszerűen csak döntések és lépések vannak, és a megtapasztalás csodálatos lehetősége adatik meg általuk.

Ami kívül van, az van belül is – tehát a kettő egymástól el nem választható. Ez azt is jelenti, hogy ha belül nem oldod meg az önmagaddal való viszonyodat, akkor a kapcsolataidban sem fog megoldódni semmi. Hiába hajítod magad mögé gondolatban a haragodat és hiába bocsátasz meg a másiknak, ha nem jöttél még rá arra, hogy az, amit kívül tapasztalsz, mire mutat rá ott belül. Ez a folyamat, a valódi önmegismerés folyamata akkor kezdődik el, amikor kész vagy arra, hogy letedd az álarcaidat és őszintén szembenézz önmagaddal.

Felszabadító érzés! Kikerülni a mókuskerékből, hagyni, hogy történjenek a dolgok, letenni a nehéz zsákot, ami tele van aggodalommal, félelemmel, irányítani akarással, bűntudattal, olyan energiákkal, amik csak kiveszik az erőnket. Ehelyett élvezzük a pillanatot, mint egy újabb tapasztalatszerzési lehetőséget. Majd ezt is elengedve egyszerűen csak … LÉTEZZÜNK!

Nem változik semmi, pedig mindent megtettem

Az elmúlt két hónap eseményei, amelyek természetesen korábbra is visszanyúlnak a múltba, szolgáltak segítségül ahhoz, hogy megfigyeljük, többször előkerül ugyanaz a téma az életünkben, ami nem csak bennünket érint, hanem jószerével mindenkit. Ez pedig nem más, mint az ellenállás és az elfogadás. Néha úgy tűnik, hogy megoldhatatlan akadályokként állnak előttünk, olyan blokkoló energiahalmazként, ami szinte áthatolhatatlan, azzal együtt, hogy meglétük korántsem ígér könnyed, boldog életet, sőt megerősítik a már jól ismert szenvedéseinket.

Milyen jó lenne, ha egyszerűen magunk mögött hagyhatnánk az ellenállásunkat és elfogadhatnánk mindent olyannak, amilyen. Érezzük, hogy kimondani könnyű, de lehet, hogy már a kimondásakor is ott motoszkál a kisördög bennünk és nem engedi, hogy elhiggyük, hogy ez megtörténhet. Amikor pedig éppen benne vagyunk egy olyan helyzetben, ahol gyakorolhatjuk is az előbbieket, na akkor aztán végképp képtelenségnek tűnhet, hogy ez megvalósítható. Pontosan tudjuk, hogy az el nem fogadás, az ellenállás útja hova vezet. Számtalanszor jártunk már rajta, és mégis tudat alatt ugyanazt a lemezt játszuk le újra meg újra, miközben talán már egyáltalán nem vágyunk az eredmény megtapasztalására. Ha magamba nézek, azt látom, hogy ez addig okozott problémát, amíg azt akartam, hogy a világ változzon körülöttem. Nem mertem szembenézni azzal, ami a valós oka volt az ellenállásomnak. Nem mertem látni, érzékelni azt a félelmet, ami miatt képtelen voltam más utat választani. A saját történetemen keresztül tudom a legjobban bemutatni, hogy mi zajlik ilyenkor bennünk. Remélem, segítségedre szolgál.

Kicsi lány voltam, és arra vágytam, hogy megtanuljak zongorázni. A szüleimnek nem volt sok pénze, mégis valahogy összespóroltak annyit, hogy meg tudtak venni egy pianínót. Gyönyörű fekete, faragott pianínó volt, nagyon boldog voltam miatta. Elkezdtem órákra járni és rengeteget gyakoroltam. A szomszédok mindig megdicsértek, hogy milyen szépen zongorázom. Az egyik szomszédunktól később egy elképesztően vastag kottát – egy gyűjteményt – is kaptam ajándékba. Hihetetlenül büszke lehettem volna magamra a visszajelzések alapján, én mégis úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó. Pedig a tanárom is nagyon büszke volt rám. Úgy éreztem, hogy amikor nem néz senki, akkor remekül játszom, de a hangversenyeken, a vizsgákon nem tudom azt hozni, amit otthon egyedül az önfeledt zenélés közben produkálok. Óriási volt bennem a félelem, ami sajnos nem tudott feloldódni. Akkor még nem néztem a félelmem mögé, hanem mentem tovább az úton, éltem az életemet, abbahagytam a zongorázást és gőzerővel tanultam, mert azt akartam (azt hittem, hogy azt akarom), hogy felvegyenek az orvosi egyetemre. Valójában azt akartam, hogy a szüleim büszkék legyenek rám, és mások is elismerjenek. Aztán úgy hozta a sors, hogy nem sikerült. Annak ellenére nem sikerült, hogy a tanítványaimat, akik magánórákat vettek tőlem az egyetemi felvételire készülve, felvették az orvosira. Akkor azt gondoltam, milyen érdekes, nem bennem van a hiba, hanem a rendszerben. Nem voltam kibékülve a világgal, de még akkor sem néztem a félelmeim mögé, egyszerűen nem voltam még kész rá. Kezdett kialakulni bennem egy mintázat: én megteszek mindent, de sajnos nem sikerül; nem tehetek róla … stb. Könnyebb volt bebújni ezek mögé a szlogenek mögé, mint megvizsgálni azt, hogy mi is történik valójában. Sok hasonló szituációban volt részem a későbbiek folyamán is, mire aztán eljutottam addig a pontig, amíg realizálódott és megfogalmazódott bennem, hogy: félek az elismeréstől, félek a sikertől, félek attól, hogy minden szem rám szegeződjön és engem figyeljenek. Ezt nagyon nehéz volt bevallani magamnak, mert mindig is volt bennem egyfajta vágy arra, hogy adjak valamit másoknak, hogy meg tudjak osztani valamit másokkal. Nem véletlenül vitt az élet a tanári pályára, de be kell vallanom, hogy eleinte ebben a szerepkörben is nagyon furcsán éreztem magam, évekig képtelen voltam elhinni magamról, hogy tanítok, s amit csinálok, az jó. Ehelyett azt gondoltam, ’hatalmas’ önbecsülésem által, hogy ’Én tanítok másokat, én? Hát ki vagyok én, hogy tőlem tanuljanak?’. Később aztán ez szép lassan, napról napra, évről évre átalakult. Rájöttem arra, amit az előbb említettem kiegészítve egy valamivel: féltem az örömtől. Úgy gondoltam, hogy nekem nem jár az öröm. Éppen ezért volt tele az életem szenvedéssel. Szenvedtem a munkámban, szenvedtem a párkapcsolatomban, szenvedtem az anyaságban, szenvedtem a családi programokban, mindenhol és mindig szenvedtem. És ezt sokáig észre sem vettem. Egyszer aztán azt mondta nekem valaki: ’Anikó, te szeretsz szenvedni!’ Emlékszem a pillanatra, első reakcióként teljesen hülyének néztem az illetőt, de a következő pillanatban mégiscsak talált ez az állítás. Talán ez a mondat indította el a folyamatot bennem, ami most, az elmúlt két hónapban érte el a csúcspontját. Ott állok önmagam előtt, tisztán, őszintén, levetve az ellenállás köntösét, mögé látva a félelmeknek. Tudatosodott minden, ami volt, s ami van. Milyen más ez így. Átölelem magam, szeretettel, tisztelettel és megbecsüléssel. Elfogadva magamat olyannak, amilyen vagyok. Már nem akarok olyan lenni, amilyennek mások képzelnek el, hogy milyennek kellene lennem. Nem baj, ha ez nem mindenkinek tetszik. A lényeg, hogy őszinte és nyitott vagyok, önmagammal és másokkal szemben is. Az ellenállásomat okozó félelmek által felépült kőfalak pedig úgy tűnik, leomlanak.

Az élet tele van örömmel, játékkal, boldogsággal! Nap, mint nap ott a lehetőség, hogy ezt megéljük. Minden pillanatban adva van a választás lehetősége.Válassz te is szíved szerint!

Hajnalodott. A függöny ráncai között a Nap első sugarai játszottak, s egyre világosabbá varázsolták a szobát. Aprócska, de barátságos szoba volt. A berendezést mindössze egy puha ágy, egy éjjeli szekrény és egy komód alkotta. Kati ébredezett, végre nem kellett időre kelnie, addig lustálkodhatott, ameddig csak akart. Ahogy kinyitotta szemét a komódon lévő fényképre esett a tekintete. A fotó a nagynénjét ábrázolta, akivel gyermekkorában sok időt töltöttek együtt. Egy pillanat alatt megelevenedett benne a múlt, előtörtek a vidám, szép emlékek, de most valami különös íze volt ennek az egésznek:

„Emma néni havonta egyszer eljött és nálunk töltött egy hétvégét. Mindannyian nagyon vártuk őt, de különösen mi, gyerekek, mert éreztük, hogy valami megváltozik, amikor megérkezik. Csupa jókedv, öröm és nevetés volt, ezt vitte magával mindenhova, amerre csak járt. Persze mi tudtuk, hogy más is van a tarsolyában, hiszen mindig előkerült valami apró finomság a táskája mélyéről. Sorba álltunk, mindenkit megölelt, megcsókolt, és mindenkinek mondott valami kedveset. Kamaszkorunk idején nem igazán szerettük, ha megjegyezték, hogy „nahát, mekkorát nőttél!”, amikor pont azzal kínlódtunk, hogy megtaláljuk magunkat a folyton folyvást formálódó, nyakigláb testrészeinkben, de tőle még ez a mondat is jólesett, mert volt a hangjában és a szemében valami olyasmi, amit nem tudok szavakkal kifejezni, valami más, valami több mint a többi emberben, akiket ismertem. Miután üdvözölte a család felnőtt tagjait is, leült közénk, s mi mély áhítattal helyezkedtünk el körülötte, s vártuk a mesét. Igen, még kamaszként is rendkívüli hatással voltak rám a meséi. Úgy tudott mesélni, ahogy senki. Élettel telivé vált a történet, miközben játszott a hangjával, az arcával, a kezeivel, az egész lényével. Lehet, hogy túlzásnak hangzik, de nekem akkor ő maga volt a csoda, ugyanis nem ismertem senki mást, aki hasonlított volna hozzá, aki tudta volna csak egy egészen pici százalékát is képviselni annak, amit ő képviselt a mi számunkra. Amikor velünk volt szebbé váltak a napok, jobban figyeltünk egymásra, fontosabbá váltak az együtt töltött percek, nem tudom, valahogy jobban szerettük egymást. Arra vágytam, hogy amikor felnövök én is pont olyan legyek, mint ő.”

„Felnőttem. Itt fekszem egy pici kis szobában, egyedül vagyok, akár csak Emma néni volt akkoriban…neki nem volt családja…mi voltunk a családja…érzem, ahogy kezdenek fájni ezek az emlékek…érzem a hiányát azoknak az örömteli perceknek, amelyek oly sokat adtak hozzá az életemhez. Hova lettek a vágyaim? Hova lettek az álmaim? Hol vagy Emma néni? Miért nem tudok én is olyan lenni, mint te voltál? Ma már felnőttként látom, hogy semmi okod nem lett volna a boldogságra. A családodat hamar elvesztetted, egyedül élted az életedet, de mégsem voltál magányos. Mondd, hogy csináltad? Tudom, hogy az az öröm valóban benned volt, hogy az a sok szeretet, amit nekünk adtál igazán mélyről jött, nem csak megjátszottad, az valódi volt. Jaj, Emma néni! Annyira hiányzol!”

Abban a pillanatban meglibbent a függöny, s egy pillangó repült be a nyitott ablakon. Leszállt a komódra, megpihent. Kati lassan mozdulva, nehogy elijessze, felült az ágyában, és csak nézte-nézte ezt a törékeny szépséget, ezt a rövid életű teremtést és érezte, ahogy elönti a szívét a melegség.

„Az élet rövid. Egy szempillantás alatt elillan, akár pillangóként, akár emberként éljük. Vajon Emma néni tudta ezt? Ez volt a titka? Tudta, hogy ezt a rövidke kis életet élheti szomorúságban vagy boldogságban? Akár tudta, akár nem, képes volt arra, hogy boldog legyen. Ő nem miattunk volt boldog, ő egyszerűen csak boldog volt, örült mindennek és mindenkinek.”

Ekkor a pillangó felröppent és megtalálta a kifelé vezető utat a függöny ráncai között. Kati megértette. Abban a pillanatban valami megváltozott. Kipattant az ágyból, széthúzta a függönyt, s mélyen belélegezte a friss reggeli levegőt, belélegezte az Életet. Már nem volt szomorú, már nem érzett semmiféle hiányt, mert úgy döntött, hogy az életét boldogan akarja leélni akár megtalálja a párját, akár nem. A szeme ragyogott. Mások boldogságát látva már nem a féltékenység vett erőt rajta, hanem ő maga is örült. Megtanulta hogyan vegye észre a világ szépségeit, hogyan találjon örömöt a nehéznek tűnő helyzetekben is, és azt is megtanulta, hogy hogyan adjon magából többet másoknak. Az emberek szerettek a társaságában lenni, keresték vele a kapcsolatot, mert úgy érezték, hogy amikor Katival vannak, akkor valami megváltozik. Akkor minden csupa jókedv, öröm és nevetés lesz …

Nagyon sokszor hallom ezt, és szó mi szó, felfigyeltem rá, hogy jómagam is szinte automatikusan mondom egy-egy aktuális szituációban. Felmerült a kérdés: Honnan jön? Hol van ez bennem? Talán eltároltam, mint egy régi programot, amit adandó alkalommal tudattalanul előhívok magamból, s mire észbe kapok már életre is kel?

Ha visszagondolok arra, hogy 8-10 évvel ezelőtt hogyan éltem a hétköznapjaimat, bizony meglepődöm, mert akkoriban tényleg úgy gondoltam, hogy az élet, nem hogy nem könnyű, de egyenesen nehéz. Súlyos és néha elviselhetetlen. Sokszor éreztem, hogy elegem van mindenből, hogy legszívesebben itt hagynék mindent, és elmennék valahova, nem tudom, hova, de nagyon messzire az biztos. Sokat sírtam, és sokszor voltam szomorú. A kedvességemmel és a komolyságommal lepleztem mindezt a környezetem előtt, de egyvalakit nem tudtam becsapni, az édesanyámat. Ő volt az, aki feltette a kérdést: „Miért vagy mindig olyan szomorú?”. Akkoriban azonban még magamnak sem vallottam be, hogy ez így van. Azt mondtam inkább: „jól van ez így, ilyen az élet”, megráztam magam és mentem tovább, mint egy gép. És az élet „súlya” egyre jobban rám nehezedett, míg aztán egyszer csak minden összeomlott. Mert van egy pont, amin túl már minden mindegy. Amikor már annyira rosszul érzed magad a bőrödben, hogy nem számít még az sem, ha szembe nézel magaddal. Már úgyis annyira fáj minden, még egy kis fájdalom nem oszt nem szoroz. Mielőtt azonban mindez megtörténhetett volna élesen emlékszem arra, hogy milyen nagyon sajnáltam magam. Hosszú hónapokig őrlődtem a bűntudat és az önsajnálat csapdájában. Ám pont ezekben a hónapokban kezdtem el érzékelni önmagamnak azt a részét, aki egyszerűen csak figyel. Ott van a háttérben, nem aggódik, nem szenved, nem akar elérni semmit, nem akar megváltoztatni semmit. Ő csak ott van és szemlélődik, csendben, nyugodtan, szeretetteljes figyelemmel, türelmesen.

Megnyugtató érzés volt tudni, hogy a bennem zajló viharokon túl van egy „sziget” is valahol a lényem mélyén, ahol minden rendben van. És ekkor felmerült egy újabb kérdés: „Mi ez az egész, ami ennyire szörnyű, ha ott legbelül minden rendben van?” Nem jöttem rá rögtön, bár elméletben már nagyon tudtam mindent. Tudtam, hogy az elmém és a szívem két külön világ. Tudtam, hogy a szívemre kellene hallgatnom, de rémült voltam, mert nem hallottam mit súg, annyira hangosan tombolt az elmém, hogy elnyomta azt a finom kis hangot, ami időnként azért kapott teret, de nem eleget ahhoz, hogy higgyek is neki. Tele voltam félelemmel, kétségbeeséssel, elvárásokkal – másokkal és önmagammal szemben is. Úgy gondoltam, hogy továbbra is tökéletességre kell törekednem és nem szabad a gyengeségeimet felvállalnom, egyszerűen nem lehetnek gyengeségeim.

Amikor minden összeomlott, akkor ott álltam önmagam előtt lecsupaszítva. Már nem tudtam hazudni, mert láttam, éreztem, megéltem azt, ami van. Már nem kellett hazudnom, egyszerűen értelmét vesztette a hazugság. És akkor valahogy olyan egyszerűvé vált minden. A szívemből láttam önmagamat és világot. Megváltozott minden. De mégis, volt, ami megmaradt, mint például az a jó öreg program, hogy ’az élet … nem könnyű’. Persze nem ez a szó szerinti program, de a negatív formáját nem akarom leírni, mert minden programoz, engem is, téged is. Minden, amit olvasol, minden, amit hallasz, minden, amit látsz. Úgyhogy maradjunk ennél a finomabb formánál, hiszen így is érted, hogy mire gondolok.

Tehát: „Mi ez az egész, ami ennyire szörnyű, ha ott legbelül minden rendben van?” – kérdeztem önmagamtól és vártam a válaszra. Elkezdtem figyelni, szemlélődni és együtt áramlani az élettel. Jó érzés volt megtapasztalni, hogy az, amit régebben súlyos tehernek éltem meg, most egészen más megvilágításba került. Kezdtem fellélegezni, jól érezni magam a bőrömben, de az ördög nem alszik – és bizony újra bekúsztak azok a régi programok, ismerős minták, amelyek meghatározták a reakcióimat, a hozzáállásomat, az érzéseimet. Mégis változott valami, ugyanis az történt, hogy ezek a dolgok elkezdtek tudatosodni bennem. Emiatt már nincs olyan erős hatásuk, mint azelőtt. Minél többször találkozom egy-egy régi mintával, annál biztosabban felismerem, sőt, már nem csak utólag tudom, hogy: …ez bizony az volt …, hanem idejében, még az alkalmazása előtt rálátok arra, hogy mi zajlik bennem. És ez az a pillanat, amikor kinyílik a tér, s a lehetőségek széles skálája kínálkozik arra nézve, hogy hogyan folytassa az ember az életét. Hogy mit mondjon, mit tegyen, bármi is történjen éppen, mert már nem a múltban elszenvedett sérelmek és fájdalmak, de nem is a jövőtől való félelmek határozzák meg a döntéseket. Az élet ilyenformán pedig könnyűvé válik.

A Holistic Pulsing azt tanítja a fogásokról: „dolgozz ott, ahol könnyű, tedd azt, ami könnyű” … vagyis ne erőlködj, ne akarj valamit túlságosan, hanem add át magad az élet áramlásának és tapasztald meg a pillanatot. Ha így teszel, egyszerűen megszűnik feletted az elméd hatalma. Kinyitod az elme börtönének ajtaját és kisétálsz rajta. Rájössz arra, hogy ez egy önkéntes fogság volt, s addig tartott, amíg képessé nem váltál arra, hogy tudatosodjon benned, hogy mikor és hogyan zárod be újra és újra önmagadat, hogy hogyan teremted meg magad számára azt az elképzelést, hogy az élet … nem könnyű.

Ma kaptam egy remek írást Kis Balázs Kunótól, aki ugyanezt a témát más oldalról közelíti meg. Az alábbi linken ezt is elolvashatod: http://csillagmag.hu/csillaguzenetek/nyitva-a-kapu/

A minap egy érdekes filmre hívták fel a figyelmemet. A film a YouTube-on található, s valaki ezt a megjegyzést fűzte hozzá “Ilyen emberré kell válni – ez nem mese:) “. A film láttán különös érzések kavarodtak bennem. Én is azon az állásponton vagyok, hogy igen mindenkinek ilyen emberré kell válnia. Amikor ez a mondat elhangzott bennem már meg is értettem, hogy miért ez a furcsa érzés. A “kell válni” egy kicsit olyan kényszer jellegű számomra. Úgy gondolom, ha valaki csak felveszi ezt a fajta viselkedési módot, az nem egy természetes állapot a számára, hanem becsapás, önmaga és a környezete számára is. Pont az ellenkező hatást szüli. Hisz ha a mondanivalónk, csak az elménk szüleménye, és önmagunkból (bensőnkből) nem sugározódik, akkor hamis képet ad. Ezt mindenki megérzi. Ennél már csak az a rosszabb, ha ezt a viselkedési formát azért vesszük fel, hogy előnyökhöz jussunk másokkal szemben. Ez tapasztalható manapság az üzleti és a magánéletben is. Tapasztalhatjuk intézményekben, irodákban, üzletekben, stb. A jól képzett szakemberek ahhoz, hogy ügyfeleik bizalmát megnyerjék, és az üzletet megkössék, minden trükköt bevetnek, dicsérnek, mindenféle kellemes bókkal látnak el, hisz ezt tanulták a különböző marketing és manager képzéseken. Ez bennem inkább negatív érzéseket kelt, mintsem hogy közelebb kerüljek hozzájuk vagy ahhoz a témához, amit képviselnek. Érzem, hogy abszolút nem érdekli őket, hogy mi van velem, hogy hogy érzem magam, csak mondják a “monológot”.

Viszont az életem során már több olyan emberrel is találkoztam, amilyet a filmen láttam. Akinél éreztem ezt a fajta nyitottságot a másik ember iránti figyelmet, odafigyelést. Akinél éreztem, hallottam, láttam, hogy a teljes énjével velem van, hogy számára akkor csak én létezem, rám figyel. Látja bennem az aggódó, az elkeseredett vagy épp a boldog embert és tud azonosulni velem. Ez engem jó érzésekkel tölt el.

Mi mindannyian ezekre a pillanatokra vágyunk. Én az ezekben a pillanatokban megtapasztalt érzéseket hívom “szeretetnek”.

A kérdés számomra csak az, hogy tudunk-e ilyen emberré válni, vagy ilyennek születni kell?

A válasz hamar megszületett bennem. Elég megfigyelni a gyerekeket, vagy elhagyni a nagy városokat, és körbenézni vidéken. Minél távolabb megyünk a metropolisztól annál inkább tapasztalható még a filmben látott jelenség. Ez számomra csak azt bizonyítja, hogy mindenki ilyennek születik csak az életünk során ezek a fajta képességeink elvesznek. A ma embere szinte már magával sem törődik, csak küzd az elméje által megalkotott és a média, valamint a környezete által sugárzott jövő kép létrehozásán, közben kiveszik belőle minden.
Ha megkérdezek embereket, hogy mit gondolnak önmagukról milyen érzéseik vannak önmagukkal kapcsolatosan, csak furcsán néznek rám. Nem értik, hogy mit kérdezek. A mai világban érzéseink korlátozottak, csak alapvető érzeteink vannak hideg – meleg, kellemes – kellemetlen, jó – rossz, kevés pénz – sok pénz, stb.

Viszont azt gondolom és tapasztalom, hogy az elveszett érzések visszanyerhetők, és még mi is válhatunk olyan emberré, mint a főszereplőnk. Ehhez nem kell mást tenni, csak egy nyugodtabb órában, amikor le tudunk ülni, megpróbálni felidézni magunkban a régebben történt jó dolgokat, szép emlékeinket, amelyekhez kellemes érzések párosulnak. Figyeljük meg magunkat ebben a pillanatban, érzünk-e magunkban melegséget, valami kellemes, de megfoghatatlan örömöt, vagy gyomorszorító, de mégis valami bizsergően jó érzést. Lehet, hogy csak egy pillanatra, de mindenkiben váltanak ki különböző érzéseket ezek az emlékek. Minél többet gyakoroljuk az imént leírtakat, annál hamarabb, hosszabban, és mélyebb intenzitással jönnek elő bennünk a kellemesnél kellemesebb érzéseink.
Van egy olyan mondás:

„Ha megtanuljuk magunkat szeretni, szeretni fogjuk a másik embert is.”

Én ezt sokáig nem értettem, és nehezen tudtam elfogadni.

De gondoljunk csak vissza saját gyermekkorunkra, amikor még óvodások lehettünk, vagy menjünk el egy közeli játszótérre, ahol kicsik vannak és még nem lettek a szüleik által befolyásolva. Megtapasztalhatjuk, hogy az egyik gyerek örömmel játszik a másikkal. Még akkor is, ha az egyik vagy a másik fekete vagy fehér, más nemzetiségű, koszos vagy tiszta, fiú vagy lány, kövér vagy sovány, szép vagy csúnya, egészséges vagy fogyatékos, … ezek számukra nem fontosak csak egyet látnak: egy emberkét, egy ugyanolyan emberkét, mint ők, akivel lehet nagyokat játszani. Nem látja a különbséget. Azt a világ tanítja majd meg a számára. És egy napon csak azt veszi észre, hogy mindenki különbözik tőle, mindenki olyan fura, mindenki olyan más, mint ő, és innentől kezdve egyedül érzi magát ebben a világban. Akár csak mások.
Pedig, ha ezen túllátunk észrevehetjük, hogy mindenki annyira egyforma. mindenki pont olyan mint ÉN. Mindenki arra vágyik, hogy ráfigyeljenek, hogy megoszthassa a bánatát vagy az örömét, hogy megsimogassák, átöleljék vagy átölelhessen valakit, hogy valaki mellé bújhasson, ha egyedül érzi magát, hogy, felhívják és megkérdezzék mi történt vele, hogy legyen kivel egy jó délutánt eltöltenie…

Ha nem a különbségekre, hanem a hasonlóságra figyelünk, meglátjuk a másikban is azt a picike emberkét, a gyermeket, akit már magunkban is újra felfedeztünk. Újra átélhetjük azt a feltétel nélküli együttlétet, amit gyermekként a homokozóban megéltünk, és mivel már megtanultuk magunkat szeretni automatikusan jön a másik iránti szeretet érzése is.

Kívánom, hogy minél több ilyen feltétel nélküli szeretetélményben legyen részed.

Egyszer volt, hol nem volt, az időtlenségen túl, volt egy kicsi lélek, aki ezt mondta Istennek: „Tudom ám, hogy ki vagyok én!”

- Ez csodálatos! Ki vagy? – kérdezte Isten.

- Én vagyok a Fény! – kiáltotta a Kicsi Lélek.

Isten szélesen mosolygott. Nagyon helyes! – kiáltott fel. – Te vagy a Fény.

A kicsi lélek nagyon boldog volt, hogy rájött arra, amit a Királyságban már az összes lélek tudott.

- Pompás! – mondta – Ez igazán király!

De hamarosan, ez már kevésnek bizonyult. A Kicsi Lélek izgatott lett, és most már az akart lenni, aki valójában volt. Így visszament Istenhez (ami nem rossz ötlet mindazoknak a lelkeknek, akik szükségét érzik, hogy valódi önmaguk legyenek) és azt mondta:

- Szia, Isten! Most, hogy tudom, Ki Vagyok, vajon jó nekem, hogy az vagyok?

- Arra gondolsz, hogy az akarsz lenni, Aki Valójában Vagy? – kérdezte Isten.

- Igen – válaszolta a Kicsi Lélek – egy dolog tudni, hogy Ki Vagyok, és egy másik dolog teljes valójában az lenni. Szeretném érezni, milyen Fénynek lenni!

- De te már Fény vagy – válaszolta mosolyogva Isten.

- Igen, de meg akarom érteni milyen érzés – kiáltotta a Kicsi Lélek.

- Jó – válaszolta kuncogva Isten – feltételezem, tudnom kellett volna. Te mindig a kalandvágyók közül való voltál.

Aztán Isten arckifejezése megváltozott: – Van itt egy dolog.

- Mi? – kérdezte a Kicsi Lélek.

- Igen, nincs itt semmi más csak Fény. Látod, én csak azt teremtettem, aki te vagy; és így nem könnyű feladat megtapasztalni, Ki Vagy Valójában, amíg nincs itt semmi más, ami nem te vagy.

- Huh! – válaszolta a Kicsi Lélek, aki most egy kicsit összezavarodott.

- Gondold csak el – mondta Isten. – Olyan vagy, mint a Nap Sugara. Ó, ahol te vagy, ott minden rendben van. Mint milliónyi és milliárdnyi gyertyaláng együtt alkotjátok a Napot. Nélkületek, a Nap nem lehetne a Nap. Sőt, Napnak lenni a gyertya lángjai nélkül, és ez egyáltalán nem az a Nap lenne; nem ragyogna olyan fényesen.
Mégis, hogyan ismerd meg magad, mint Fény, mikor a Fény között vagy? – ez a kérdés.

- Rendben – tért magához a Kicsi Lélek, – Te vagy Isten. Találj ki valamit!

Megint elmosolyodott Isten. – Már megvan. – mondta. – Mivel nem tudod látni magad, mint Fény mikor a Fényben vagy, körülveszünk téged sötétséggel.

- Mi az a sötétség? – kérdezte a Kicsi Lélek.

- Ez az, ami nem te vagy – válaszolta Isten.

Félni fogok a sötétségtől? – kiáltotta a Kicsi Lélek.

Csak ha azt választod – válaszolta Isten. – Nincs ott semmi, amitől igazán félni kellene, hacsak el nem határozod, hogy van. Látod, az egészet mi találjuk ki. Csak színlelünk.

- Ó – mondta a Kicsi Lélek, és már jobban érezte magát.

Aztán Isten elmagyarázta, azért hogy valamit is meg tudjunk tapasztalni, pontosan az ellentéte fog elénk tárulni. – Ez egy óriási ajándék – mondta Isten – mert e nélkül nem tudhatnád meg, milyen bármi más. Nem ismerheted a Meleget a Hideg nélkül, a Fentet a Lent nélkül, a Gyorsat a Lassú nélkül. Nem tudhatod mi az a Bal a Jobb nélkül, az Itt az Ott nélkül, a Most állapotát a Később nélkül. Így tehát – foglalta össze Isten – mikor körülvesz a sötétség, ne rázd az öklödet, ne emeld fel a hangodat, és ne átkozd a sötétséget. Inkább légy a Fény a sötétségben, és ne légy dühös érte. Aztán, tudni fogod Ki Vagy Valójában, és mások szintén tudni fogják. Engedd, hogy a Fényed ragyogjon, ebből mindenki tudni fogja, milyen különleges vagy!

- Úgy érted, az rendben van, hogy a többiek láthatják, mennyire különleges vagyok?

- Természetesen. – kuncogott Isten. Nagyon jól van! De emlékezz, a “különleges” nem azt jelenti, hogy “jobb”. Mindenki különleges, mindenki a saját módján! Azért ezt sokan elfelejtették. Csak akkor fogják megérteni, hogy jó különlegesnek lenni, amikor látják, hogy neked jó különlegesnek lenni.

- Remek! – mondta a Kicsi Lélek, mókásan táncolt, szökdécselt, nevetett és ugrált. – Olyan különleges lehetek, amilyen csak akarok!

- Igen, és elkezdheted már most rögtön – mondta Isten, aki táncolt, ugrált és együtt nevetett a Kicsi Lélekkel.

- Miben akarsz különleges lenni?

- Miben különleges? – ismételte a Kicsi Lélek. – Nem értem.

- Rendben. – kezdte el a magyarázatot Isten. – Fénynek és különlegesnek lenni sokféle részből áll. Különlegesen kedvesnek, gyengédnek lenni. Különleges alkotó képességgel rendelkezni. Vagy különlegesen türelmesnek lenni. El tudsz képzelni még bármilyen más módot is, hogy különleges légy?

A Kicsi Lélek csendben leült egy pillanatra. – El tudok képzelni sokféle módot, hogyan lehetek különleges! – kiáltott fel – Különleges dolog segítőkésznek vagy jószívűnek lenni. Különleges barátságosnak és különleges előzékenynek lenni másokkal!

- Igen! – értett egyet Isten, – és bármelyik pillanatban bármi vagy bármilyen különleges dolog a tiéd lehet, amit csak kívánsz. Ezt jelenti Fénynek lenni.

- Tudom, mit szeretnék! Tudom, mit szeretnék! – jelentette be a Kicsi Lélek nagyon izgatottan.

A különlegesnek az a része szeretnék lenni, amit megbocsátásnak hívnak. Ugye, különleges a megbocsátás?

- Ó, igen! – biztosította őt Isten – Ez nagyon különleges.

- Rendben – mondta a Kicsi Lélek. – Ez az, amit óhajtok. Megbocsátó szeretnék lenni. Szeretném megtapasztalni.

- Jó – mondta Isten – de van még itt egy dolog, amit tudnod kell.

A Kicsi Lélek egy kicsit türelmetlen lett. Úgy tűnt még mindig van némi komplikáció.
- Mi az? – sóhajtotta.

- Nincs senki, akinek megbocsáthatnál.

- Senki? – A Kicsi Lélek nehezen tudta elhinni, amit az imént hallott.

- Senki! – válaszolta Isten. Minden, amit teremtettem, tökéletes. Nincs egyetlen lélek sem az egész teremtésben, aki kevésbé tökéletes, mint te. Nézz csak körül.

A Kicsi Lélek csak most vette észre, hogy egy hatalmas tömeg csoportosult köré. Lelkek jöttek az egész Királyság széltéből és hosszából, hogy hallják a Kicsi Lélek rendkívüli társalgását Istennel.

Körülnézve a megszámlálhatatlanul sok összegyűlt lelken, a Kicsi Léleknek egyet kellett értenie. Senki nem tűnt kevésbé csodálatosnak, kevésbé pompásnak vagy kevésbé tökéletesnek, mint a Kicsi Lélek, maga. Olyan csodálatos lelkek csoportosultak köré, és annyira csodálatosan testesítették meg a Fényt, hogy a Kicsi Lélek alig bírta nézni őket.

- Tehát kinek akarsz megbocsátani? – kérdezte Isten.

- Srácok, ez többé már nem vicces! – morgott a Kicsi Lélek. Meg szeretném tapasztalni, milyen Megbocsátónak lenni. Szeretném tudni, milyen “különlegesnek” lenni.

És a Kicsi Lélek megtanulta, milyen az, amikor szomorúságot érez. De aztán egy Barátságos Lélek kilépett a tömegből.

- Ne aggódj, Kicsi Lélek – mondta – Én segítek neked.

- Te fogsz segíteni? – ragyogott fel a Kicsi Lélek – De mit tudsz tenni?

- Adhatok valamit, amiért megbocsáthatsz!

- Tudsz?

- Természetesen! – csiripelte a Barátságos Lélek – Megjelenek a következő életedben, és teszek valamit, amiért megbocsáthatsz.

- De miért? Miért tennéd ezt? – kérdezte a Kicsi Lélek. Te, aki annyira abszolút tökéletes vagy! Te, aki oly gyors sebességgel vagy képes vibrálni, hogy létrehozod a Fényt, nehezen tudom ezt elképzelni rólad! Hogyan tudnád megtenni, hogy a vibrálás, amitől oly fényesen ragyogsz, lelassuljon annyira, hogy a Fényed átalakuljon sötétséggé és sűrűséggé? Hogyan lennél képes, te, aki oly könnyed vagy, hogy a csillagok tetején táncolsz és a gondolat sebességével jutsz át a Királyság túloldalára, hogy bekerülj az életembe és megtegyed ezt a nagyon nehéz és rossz dolgot?

- Egyszerű – válaszolta a Barátságos Lélek – Megtenném, mert Szeretlek.

A Kicsi Lélek meglepettnek tűnt a válasz hallatán.

- Ne légy meglepve – mondta a Barátságos Lélek – Megtetted már ugyanezt értem. Nem emlékszel? Ó, rengetegszer együtt táncoltunk, te és én. Ezer meg ezer éven keresztül, és eonokon át táncoltunk együtt. Sok helyen és sokszor játszottunk együtt. Csak te most nem emlékszel. Mindketten voltunk már Minden. Voltunk a Fent és Lent, a Bal és Jobb. Voltunk az Itt és Ott, a Most és az Aztán. Voltunk férfi és nő, jó és rossz – mindketten voltunk áldozat és cselszövő is. Így jöttünk sok idővel ezelőtt együtt, te és én, mindegyikünk pontosan és tökéletesen hozta a Kifejezés Lehetőségét és a Megtapasztalást, hogy Kik Vagyunk Valójában. És így – magyarázta tovább a Barátságos Lélek – Megjelenek a következő életedben, és most én leszek a “rossz”. Valami nagyon szörnyűt fogok tenni, és akkor megtapasztalhatod a megbocsátást.

- De mit fogsz tenni? – kérdezte a Kicsi Lélek egy kicsit idegesen – Nagyon szörnyű lesz?

- Ó – felelte a Barátságos Lélek kacsintva – Majd kitalálunk valamit.

Aztán a Barátságos Lélek komollyá vált, és halkan azt mondta – De tudod, egy dolog felől biztosítanod kell.

- Mi az? – akarta tudni a Kicsi Lélek.

Le fogom lassítani a rezgésemet, hogy nagyon nehézzé váljak, és megtegyem ezt a “nem túl szép dolgot”. Valami nagyon eltérőt fogok mutatni, mint amilyen vagyok. És egy szívességet kérek tőled a visszatéréshez.

- Ó, bármit, bármit! – kiáltotta a Kicsi Lélek, és elkezdett táncolni és énekelni. – Megbocsátó leszek! Megbocsátó leszek!

Aztán a Kicsi Lélek észrevette, hogy a Barátságos Lélek nagyon csöndben maradt.
- Mi az? – kérdezte – Mit tehetek érted? Te egy igazi angyal vagy, hogy hajlandó vagy megtenni ezt értem!

- Természetesen, a Barátságos Lélek egy angyal! – szólt közbe Isten. – Mindenki az! Mindig emlékezz: Soha nem küldtem mást, csak angyalokat!

Így, a Kicsi Lélek még többet akart tudni, mint valaha, hogy eleget tegyen a Barátságos Lélek kérésének.

- Mit tehetek érted? – kérdezte újra a Kicsi Lélek.

- Egyszer bántani foglak és legyőzlek – válaszolta. – Abban a pillanatban, amikor a legrosszabb dolgot teszem veled, amit talán el tudsz képzelni.

- Igen? – szólt közbe a Kicsi Lélek – Igen.?

- Emlékezz, Ki Vagyok Valójában.

- Ó, Emlékezni fogok! – kiáltotta a Kicsi Lélek – Megígérem! Mindig emlékezni fogok rád, mint ahogy itt és most vagy!

- Jó – válaszolta a Barátságos Lélek – mert látod, keménynek kell látszanom, és el fogom felejteni, ki vagyok. És ha te nem emlékszel rám, mint ahogy én magam sem, nagyon hosszú ideig nem leszek képes emlékezni. És ha én elfelejtem, Ki Vagyok, te is elfelejtheted, Ki Vagy Te, így mindketten elveszettek leszünk. Aztán szükségünk lesz egy másik lélekre, aki eljön, és emlékeztet rá minket, Kik Vagyunk.

- Nem, nem lesz szükségünk rá! – ígérte meg újra a Kicsi Lélek – Én, emlékezni fogok rád! És megköszönöm, amiért elhozod ezt az ajándékot, és a lehetőséget melyben megtapasztalhatom, Ki Vagyok Én.

Így, létrejött a megállapodás. A Kicsi Lélek, elindult az új életbe, izgatottan, amiért egy különleges dolog részese lesz, amit Megbocsátásnak hívnak.

És a Kicsi Lélek nyugtalanul várakozott, hogy meg tudja tapasztalni a Megbocsátást, és megköszönje akármelyik lélek tette is azt lehetővé.

Új életének minden pillanatában, valahányszor csak egy új lélek bukkant fel a színen, és az új lélek örömet vagy szomorúságot hozott – és főleg ha szomorúságot hozott – a Kicsi Lélek visszaemlékezett arra, amit Isten mondott.

- Mindig emlékezz – mosolygott Isten – Soha nem küldtem mást, csak angyalokat.”

(Neale Donald Walsch: Beszélgetések Istennel 1-3.)

Földünk a Szeretet szikráiból épül fel, ebből jött létre és ez is tartja össze. A Földön élni azt jelenti – a Földdel élni. Együtt élni a természettel, a növényekkel, az állatokkal, a szárazföldekkel, a vizekkel, a levegővel, valamint a Földön élő emberekkel.

Az idők kezdetén ez rendben is volt. Az ember nagyon közel állt a természethez, a természet részeként élte mindennapjait. Nem volt kétséges a számára, hogy nem ő a világ ura, hanem valami sokkal hatalmasabbnak a része, amivel egész egyszerűen együttműködött. Isteneknek nevezte a hatalmas, megfoghatatlan Erőket, s hozzájuk imádkozott minden alkalommal, amikor szeretett volna valamit. Esőtáncot járt, amikor szárazság volt, és érdekes módon ez a tánc meghozta az éltető esőt. Ma furcsán tekintünk erre és az ehhez hasonló a rítusokra, pedig az akkori idők emberei mélységes hittel végezték el őket, mert megtapasztalták, hogy milyen következményekkel járnak. Valójában megteremtették azt, amire vágytak, majd köszönetet mondtak és nem akarták magukénak elkönyvelni a „csodát”.

Később aztán az egó megnyilvánulásaként az elme átvette az uralmat. A Szeretet és együttműködés hatalma helyett a Hatalom szeretete lett az irányadó. Előtérbe került a birtoklási vágy, és megkezdődött az ember természettől való eltávolodása. A Föld a katasztrófák sorozataival hiába hívta fel oly sokszor a figyelmet arra, hogy: ’Ember! Nem arra születtél, hogy leigázz és uralj!’. De az ember ezt nem hallotta meg, sőt támadásnak vélte és harcolni kezdett. Az együttműködést felváltotta a küzdelem. Azóta az élet nehéz és küzdelmes, mert az ember mindig mást akar, ő akarja megmondani, hogy hogy legyen, ő akar irányítani, mert azt gondolja, hogy ő maga a törzsfejlődés csúcsa, aki elég erős, okos és furfangos ahhoz, hogy az univerzum hatalmas Erőit legyőzze és maga alá gyűrje. Eléggé nevetséges gondolat – az egó küzdelme ez, és az elme boldogan vesz részt minden megmozdulásban, mert így lehetősége van arra, hogy annyi problémát teremtsen, amennyit csak akar. Őt ugyanis ez élteti.

Az idők azonban változnak, a történelem újraírja önmagát. Ez persze nem azt jelenti, hogy újra kunyhókban fogunk élni és levadásszuk a vacsoránkat, nem. Ez azt jelenti, hogy a Hatalom szeretetét felváltja a Szeretet hatalma, s az életünk mostantól ennek fényében zajlik. Ha hiszed, ha nem, ha akarod, ha nem. 2011 egy olyan év, amikor gyökeres változások várhatóak kívül és belül egyaránt. Rengeteg segítséget kapunk ahhoz, hogy képesek legyünk a változásra. Új energiakapuk nyílnak meg, s a szemünk számára láthatatlan világ lényei mérhetetlen szeretettel munkálkodnak azon, hogy a tudatváltás megtörténhessen ezen a Földön, hogy a Föld körül lévő energiahálót a Szeretet energiája megtisztítsa, feltöltse és megerősítse. Ám ehhez ránk, emberekre is szükség van.

A 2000-re „beígért” világvége elmaradt. Időt és lehetőséget kaptunk, de a többi rajtunk múlik. Mindenki eldöntheti, hogy ebben az évben is az elmét szolgálja-e, s továbbra is rabszolgaként éli az életét, vagy a szívébe költözik. Most lehet, hogy arra gondolsz, hogy: ’nem hagyhatom el az elmémet, szükségem van rá’. Igen szükséged van rá. Nem lenne semmi probléma akkor, ha tudnád, hogy van elméd és megfelelő módon használnád. A baj az, hogy az elméd átvette az uralmat, s így már nem Te használod őt, hanem Ő használ téged. Az elméd rabszolgájaként rengeteg szenvedés és probléma vár rád, probléma, amiket az elme majd megold, és ekkor nagyon büszke lesz magára, majd újabb problémákat teremt, hogy életben maradjon.

Az emberi lény része az elme és nem fordítva. Csak elfelejtettük, hogy hogyan és hol kell kikapcsolni, s ezért olyanná vált, mint az állandóan működő tévékészülék. Folyamatos zajt tart fenn bennünk, amitől képtelenek vagyunk meghallani a szívünk szavát, már azt sem tudjuk, mert nem érezzük, hogy valójában mit is szeretnénk, hogy mik a valódi vágyaink. Így kerültünk nagyon távolra önmagunktól, s ezzel attól az univerzumtól is, amelynek részeként létezünk. Most azonban itt a lehetőség. Mi arra bíztatunk, hogy ragadj meg minden alkalmat arra, hogy a szívedből élj, tanuld meg kikapcsolni az elmédet, hagyj fel az eddig alkalmazott összes kifogással, mert ezeknek már lejárt az ideje. Meglátod, csodálatos élményekben lesz részed, ha megismered a szívedet, a vágyaidat, az erődet, azokat a kincseket, amik benned rejlenek. Tudd, hogy nem vagy egyedül, s a megfelelő segítséget mindig megkapod, csak légy nyitott, hogy észre is vedd!