Kár lenne tagadni, hogy vannak vágyaink. Léteznek olyan iskolák, tanítások, amelyek határozottan károsnak és bűnösnek tartják az emberi vágyakat, ezért inkább nem is vesznek tudomást róluk, teljesen figyelmen kívül hagyva őket vagy elnyomják azokat. Kénytelenek, hiszen érzik a jelenlétüket, s azt az erőteljes energiát, amit ezek a vágyak megtestesítenek/megtestesíthetnek. Akár elfogadjuk, akár nem, a vágyaink ettől még léteznek, megszületnek bennünk, s egyedül tőlünk függ, hogy mihez kezdünk velük.

A vágyak nagyon erősen meghatározóak lehetnek, amennyiben hagyjuk, hogy ők irányítsanak. Életünk során rengetegféle vágy születik meg bennünk, amely vágyak közül vannak olyanok is, amik megvalósítása, elérése tényleg rendkívül fontos lehet számunkra a fejlődésünk és az előrehaladásunk szempontjából, de vannak olyanok is, amelyek eltérítenek, elterelik a figyelmünket a valóban fontos, érdemleges dolgokról. A gondolataink minősége és irányultsága sokat jelent abból a szempontból, hogy minek engedünk teret önnön magunkban. Jó, ha tisztában vagyunk azzal, hogy a gondolati energia erőteljes teremtőerővel bír, s ha egy megszületett gondolatnak újra és újra energiát adunk, dédelgetjük, tápláljuk, gondozzuk, akkor nagyon erőteljessé tud válni, s idővel, néha nem is kell olyan sokat várni erre, megvalósul, manifesztálódik a fizikai világban.
Azt is gondolhatnánk ekkor, hogy ezután minden remekül fog működni velünk, hiszen megvalósult, amire olyan sokat gondoltunk, amire vágytunk. Most itt van, tessék…talán pillanatnyilag boldognak érezzük magunkat, de ahogy telik-múlik az idő, ez a boldogság lecseng, a „forrás kiapad”, nincs már honnan töltekezni, és újra eluralkodik rajtunk az érzés, hogy szükségünk van valamire, amitől majd jobb lesz, ami megadhatja a valódi boldogságot. Ilyenkor felmerülhetnek újabb és újabb vágyak pl: majd, ha levizsgázom, majd, ha megkapom azt a munkát, majd, ha férjhez megyek-megnősülök, majd, ha elválok, ha megszületnek a gyerekeink, ha kirepülnek a gyerekeink, ha lesz egy kocsim, ha elköltözünk végre, stb., stb., na majd, ha ezeket elérem, meg tudom valósítani az életemben, akkor leszek boldog. És természetesen egyik másik meg is valósul, mégsem szaladgálnak az emberek fülig érő szájjal, vidáman, örömtől repesve az utcákon, mert továbbra is érzik, hogy valami hiányzik, valami nincs rendben, hiszen újra meg újra visszakerülnek ugyanabba az ördögi körbe.A Bhagavad Gita szerint ezek a vágyak olyanok, mint a boldogság kék madara, mely újra meg újra felröppen, de vagy megunjuk, vagy megszokjuk, vagy száraz és élvezhetetlen lesz, vagy elveszítjük. Az elején nektár volt, a végén méreggé vált.

Mindenki vágyik szeretetre, megbecsülésre, elfogadásra, megértésre, gyengédségre, odafigyelésre, igaz barátságra, mély és őszinte párkapcsolatra, és természetesen vágyunk egyfajta anyagi függetlenségre, de legalábbis olyan anyagi háttérre, amely nem okoz napi problémákat a család számára. De, hogy kinek mi nem okoz problémát, az már egyedi kérdés, mert van, aki autó és saját családi ház nélkül is boldog életet tud élni, míg egy másik ember frusztrált attól, hogy nem tudja megteremteni magának és a családjának az általa normálisnak nevezhető életszínvonalat, amihez szükség van autóra és saját házra. Miért elég az egyik embernek a kevés is a boldogsághoz, és miért nem a másiknak? A hasonló körülmények között élő emberek egyike elégedett, míg a másik frusztrált. Vajon miért? Ez attól függ, hogy ki merre tekint. Müller Péter: Jóskönyv c. művében olvastam, hogy aki fölfelé él, az nem esik pánikba, az a nehéz helyzetekből is energiát nyer, és megérti, hogy mi abból a jó neki, őt felemeli minden helyzet, ellentétben azzal, aki lefelé a föld felé él, azt ugyanez a nehézség mélységesen lehúzza, és kimeríti. Az ilyen lefelé élő ember hajlamos belelovalni magát az egyes helyzetekbe, a vágyaiba, hajtja, ostorozza és kritizálja magát, és e miatt a hozzáállás miatt néha észre sem veszi, hogy mikor érte el a célját, mert már annyira megszokta az elégedetlenséget, hogy az elért célja sem tudja előhozni belőle a megelégedettség érzését. Könnyen megeshet, hogy pl. valaki munkamániássá válik, vagy a káros szenvedélyek felé fordul, mert a stresszel teli elégedetlenséget nem tudja másképp kezelni. Úgy érzi, hogy a dohányzás vagy az ital mámorító hatása ellazítja őt, és új erőt ad neki ahhoz, hogy tovább haladjon a maga által választott úton (amit nagy valószínűséggel tudat alatt választott), de ez hamis kép, hiszen ellenkezőleg, egyre erőtlenebb, egyre elkeseredettebb lesz, s akár meg is ölheti magát, bár nem tudatosan. Vannak, akik a boldogságot hajszolva végül az evésben, vagy a játékszenvedélyük kiélésében találnak örömöt, de ők is csak cseberből vederbe jutnak mindaddig, amíg nem ébreszti őket rá valami vagy valaki arra, hogy valójában mit is tesznek, hogyan élnek, milyen szokások rabjaivá váltak ahelyett, hogy a forrásból, a tiszta energiából táplálkoznának.

A világ manapság arra sarkallja az embert, hogy semmivel ne legyen elégedett. Vegyen minél több új dolgot, dobja ki a régit, ne fogadja el a kisebbet, ha van nagyobb is, stb. A reklámok és a különböző magazinok, tisztelet a kivételeknek, mert olyanok is léteznek, általában erre tanítják az emberiséget. Szerintem nincs abban semmi rossz, ha valaki új dolgokat vesz magának. A legnagyobb problémát inkább abban látom, hogy eluralkodott a világban a mértéktelenség. Emberek hitelekből élnek, azt a pénzt is elköltik, ami sosem volt a pénztárcájukban vagy a bankszámlájukon. Akkor is vásárolnak és olyasmiket, amikre az égvilágon semmi szükségük nincs. Azért dohányoznak, mert a „többiek belevitték a rosszba” vagy, mert ez olyan nagymenős – ez főleg gyerekeknél érezhető. Azért isznak vagy nyúlnak a kábítószerhez, mert lehet, hogy abban látják az egyetlen esélyt arra, hogy egy kicsit kimeneküljenek a világ nyomása alól, hogy egy kicsit lelazuljanak. Akárhogy is, ez mindig egyfajta menekülés a felelősség felvállalása elől. Hiszen megtanultuk a szüleinktől és az ő szüleiktől, hogy milyen áldozatnak lenni, hogy milyen másokat hibáztatni, hogy milyen az, amikor elhisszük, hogy a külső körülmények okozzák a mi saját szerencsénket vagy szerencsétlenségünket.

A kulcsszavak: a harmónia és a mértékletesség. Ha ezek hiányoznak, akkor kibillen a mérleg, s idővel megérzi az ember ennek minden következményét. A harmóniára csak akkor tudunk rátalálni, ha elindulunk a tudatosodás útján, s felvállaljuk a saját életünkért a felelősséget. Ez ugyanis azt jelenti, hogy nem a reklám az oka a boltkórosságomnak, hanem én magam, mert hagytam magam elcsábítani. Nem a barátaim miatt dohányzom, bár ők dugták a számba a cigarettát, hanem én döntöttem úgy, hogy el is szívom. Ha képesek vagyunk rálátni az életünkre, a múltbéli döntéseinkre, és az előttünk álló lehetőségeinkre, akkor képesek leszünk arra is, hogy higgadtan mérlegeljünk a választás előtt. Mert mindig van választási lehetőség. Mindig! Ahhoz, hogy helyesen tudjunk dönteni, meg kell ismernünk a bennünk lévő gondolatokat, érzelmeket, vágyakat, illetve tisztán kell látnunk, hogy milyen következményei lesznek egy adott választásnak. Vagyis ahelyett, hogy ki akarnánk irtani meglévő vágyainkat, vagy el akarnánk nyomni őket, inkább legyünk tisztában velük és szelídítsük meg őket és igyekezzünk megtalálni azt a bizonyos arany középutat, mely lényünk középpontjából indul és oda is tér vissza, így ezen haladva megtapasztalhatjuk önmagunk belső erejét, és azt a belülről fakadó boldogságot, amit a külső dolgok képtelenek hosszútávon biztosítani az ember számára. Felszabadulva régi vágyaink és szokásaink rabságából, új világot teremthetünk!

Sokunk örömére megjött az igazi nyár. Végre lehet nyaralni, strandolni. A nagy meleggel azonban együtt jár a megemelkedett vízivás is. Az egyik bevásárló központban előttem tolta egy férfi a bevásárlókocsit 3 karton ásványvízzel. Elmondása szerint harmadmagával három nap alatt isszák meg ezt a mennyiséget. A következő gondolatom támadt: az már jó, hogy nem csapvizet fogyaszt a család, de milyen sok plusz energia hazacipelni ezt a sok vizet, ráadásul drága és még eldobnak 18 flakont is. Mi ebből a megfontolásból vásároltuk meg két évvel ezelőtt a víztisztító berendezésünket, amely az első évben visszahozta az árát, és azóta 5 ft-ért iszunk egy liter „tiszta vizet”, nem kell cipelni, és a flakonokkal sem szemetelünk.

Miért fontos, hogy ne igyunk csapvizet!

Sok esetben az a baj, hogy nem jó vizet iszunk. Nemrég elkerült hozzánk egy mérőműszer, aminek a segítségével megmértük a csapunkból folyó víz tisztaságát és a saját víztisztítónk által megtisztított vizet. Az általunk fogyasztott tisztított vízben 29 TDS-t mutatott, míg a sima csapvízben 338-at !!!  A víz 50 TDS-ig mondható tisztának. (Az eredményhez még azt is hozzá kell tennem, hogy éppen szűrő csere előtt vagyunk, mert kb. évenként esedékes. Egy évvel ezelőtt, amikor legelőször mértük a tisztított vizünket 1,5-öt mért a műszer.) Óriásiak a különbségek, és ezt sajnos a szerveztünk is tudja. Ha nem tud beépülni a víz a sejtekbe, akkor hiába iszunk, ettől még szomjazik és fárad a szervezetünk. A különböző üdítő italok, ízesített tea, kávé, ásványvíz sem ad megoldást a kérdésben, a szomjat nem oltja. Erről lejjebb bővebben olvashatsz.

Az általunk használt vízszűrőről az alábbi linkeken találsz bővebb információt.

Általános ismertető: http://fontanasziget.hu/okonet/aura_katalogus.pdf

Termék ajánló: http://fontanasziget.hu/termekek/ivoviz-tisztito-berendezes

Amennyiben szeretnél többet megtudni a vízszűrőről, írj attila@fontanasziget.hu
vagy telefonálj +36 70 773 5979

Gondolatok a vízről, a vízivásról, annak hiányáról, stb.

Hogyan száradunk ki?

A mindennapos tevékenységei során egy átlagember kb. 3-4 liter (10-15 pohár) vizet veszít vizelettel, széklettel, izzadással, lélegzéssel. Csak a lélegzés során 1-2 liter vizet veszítünk. Az elvesztett mennyiséget vízzel, valamilyen folyadékkal és étellel kell pótolnunk.

Honnan tudom, hogy kiszáradtam?

Ha szomjas vagy, akkor az azt jelenti, hogy a sejtjeid már rég nem jutnak hozzá elegendő vízhez. A száraz száj a kiszáradás legutolsó jele kellene, hogy legyen. Azért történik, mert a szomjúságérzet addig nem fejlődik ki, míg a testnedvek károsodása jóval a normális működéshez szükséges szint alá nem esik. Az enyhe kiszáradás jelei: fáradtság, csökkent koordinációs képesség, száraz bőr, kevés vizelet, száraz nyálkahártya a szájban és az orrban, ingadozó vérnyomás és gyenge ítélőképesség. A stressz, asztma, fejfájás, allergia, magas vérnyomás és még sok más súlyos betegség a krónikus kiszáradás eredménye.

Mennyi vizet kellene innunk?

Hogy jobban meghatározzuk mennyi a napi vízszükségletünk, osszuk el a testsúlyunkat kettővel. A kapott eredményt kell uncia-ban meginnunk. Vagyis ahány font a testsúlyunk, feleannyi uncia vizet kell innunk. (Magyarul: 17 font=0,45kg; 1 uncia=0,03liter. Ha elvégzed a szükséges átváltásokat, akkor azt kapod, hogy 10kg testsúlyonként 3,33 deciliter víz szükséges. Ha 100kg-ot mutat a mérleg, akkor 3,33 liter vizet igyál naponta, ha 70kg vagy, akkor 2,3 liter kell. – a szerk.) Azoknak, akik fizikailag aktív életmódot élnek vagy melegebb éghajlat alatt vannak, valószínűleg több vizet kell inniuk.

Mit kellene innunk? Mit nem szabad inni?

Tiszta, természetes vizet ajánljuk.

• Kerüld a szénsavas vagy cukros italokat. A magas cukortartalma és mesterséges alkotórészei veszélyesek az egészségedre. A szóda kiszárít.

• Tea, kávé, üdítő vizet tartalmaz ugyan, de vízhajtó tartalma kiöblíti a testedből a vizet. Ne számíts rájuk, ha a folyadékpótlást számolod!

• Teljesen rendben van, ha alkalmanként iszol, de ha rendszeressé teszed és nem iszol hozzá elég tiszta vizet, akkor hosszú távon komolyan kockáztatod egészséged.

• A tiszta víz a legjobb választás. Ha az egészséges életmód mellett kötelezed el magad, tedd szokássá és elsődleges fontosságúvá a rendszeres vízivást.

Mi a helyzet a palackozott vízzel?

A palackozott víz legnagyobb előnye a kényelem. Hatalmas ipar épült ki körülötte. A legtöbb palackozott víz egyszerű csapvíz átszűrve, a jobb íz érdekében. Ettől ez nem rossz, csak érdemes fontolóra venni a hozzáadott árat és értéket. A palackozott víz biztonságos, és megfelel a szabványoknak. Egyelőre még nincs szigorúan szabályozva a palackozott víz iparága, ezért lehet, hogy a palackozott víz sem mindig tiszta, hacsak nem valamilyen jogvédett termékről van szó. Sok jogvédett, magas minőségű palackozott víz van természeti erőforrásokból, mint valamilyen forrás, gleccser, vagy ásványvíz. A magas minőségű ásványvíz kívánatos lehet a speciális igenyű emberek számára, vagy azoknak, akik megengedhetik magunknak. Győződj meg róla, hogy a víz nem válik az ivás korlátozó tényezőjévé. Ha a palackozott víz ára miatt iszol kevesebb vizet, akkor egyszerűen csak töltsd meg a palackot sima csapvízzel.

Mi a helyzet a szűrőkkel és a szűrt vízzel?

Mindig bölcs dolog vízszűrőt beszerezni, ha nem vagy biztos a csapvized minőségében. Rengeteg vízszűrő berendezés van a piacon nagyon különböző árakon. Hogy jó szűrőt vegyél érdemes tudnod, hogy valójában mit csökkent, mit távolít el, és mennyibe kerül. Ideálisan olyan vizet akarsz, amelyből eltávolította szűrő a kémiai anyagokat, növényvédő szereket, nehéz fémeket, klórt, flórt, baktériumokat és vírusokat.
Hogyan válassz jó szűrőt? Fontos, hogy jól utána járj. Kérdezgesd a helyieket, kutass online, ellenőrizd a hatóságoknál. Légy körültekintő.

A víz tisztítókról bővebben ide kattintva olvashatsz.

Tippek

• Kezdd jól a reggeled: Reggel, mikor a legjobban tele vagy méreganyaggal és a legjobban ki vagy száradva legyen az első dolgod, hogy egy nagy pohár vízért nyúlsz – még a kávé előtt. Ez a reggeli víz fogja igazan beindítani a véráramot.

• Igyál egy pohár vizet, miután felkeltél, és mielőtt lefekszel.

• Iktass be rendszeres vízivási szüneteket

• Ne számolj arra, hogy szódával pótolod a vízveszteséget.

• Igyál egy pohár vizet étkezes előtt és után.

Ideálisan fél órával az étkezés előtt és fel órával az étkezés után. Ihatsz vizet étkezés közben is, és bármikor, mikor úgy érzed. Minden étkezés előtt és után innod kellene vizet, így megsegítve az emésztési folyamatot. A gyomornak vízre van szüksége, hogy szétválassza az ételt és a vízhiány nagyban nehezíti a tápanyagok lebontását és energiává alakítását. A májnak szinten vízre van szüksége, hogy az elraktározott zsírt felhasználható energiává alakítsa. A máj határozza meg, hogy merre menjenek a tápanyagok. Ha ki vagy száradva, akkor a veséid háttérbe szorítják a májat, és lecsökkentik a máj működését, vagyis az elraktározott zsírt nem tudja elhasználni. Csökken a vérmennyiség és a lecsökkent vérmennyiség nem képes a méreganyagokat eltávolítani, valamint a sejteket megfelelő tápanyagokkal ellátni. Mindig legyen kézközelben vized. Igyál palackozott vizet, vagy csapvizet, az is jobb a semminél, vidd mindenhova magaddal, a kondiba, a kocsidba, a munkahelyedre. Az első héten tedd szokássá a vízivást, majd fokozatosan növeld a mennyiséget a szükséges mértékig. Lényeg az, hogy ne várj addig, amíg szomjas leszel. Folyamatosan igyál mozgás közben. Ne feledkezz meg a só bevitel egyensúlyáról sem. Edzés alatt óránként igyál legálább 1 litert. Igyál többet, ha meleg van. Labdajátékoknál forróságban több mint 2 litert is veszíthetsz óránként. A víz és só egyensúly a legbiztosabb módja annak, hogy egészséges maradj. Edzés alatt minden 20 percben pótold a folyadékot.

Az eredeti anyag itt olvasható el:

A teljes cikket írta: Tóth Beáta, Ásotthalom

Forrás: http://watercure.com/

Fontos tudnivalók!

Ha feltenné nekem valaki azt a kérdést, hogy: „Mit választasz? Az egészséget vagy a betegséget?” Természetesen az egészséget választanám. Ha jól sejtem nincs olyan ember a földön, aki másképp választana. Mindenki szeretne egészséges lenni, mindenki szeretné jól érezni magát a bőrében és kortól függetlenül élvezni az életet. Mégis sokan abban a hitben élnek, mert ezt látták és ezt tanulták, hogy ez csak egy bizonyos életkorig adatik meg, mert az öregedéssel együtt jár a betegség, a fájdalom, és mindenféle nyűgös dolog. Azt nevelték belénk, hogy 50 év felett már igen csak öregszik az ember, romlik a látása, fájnak az ízületei, emelkedik a vérnyomása, netán cukorbeteg is lesz – mondják, el kell fogadni, korral jár. Valójában ez nem így van. Az ember élettartamának genetikai potenciálja 120 – 140 év. Mégis sikerült odáig eljutnunk, hogy ha valaki megéli a 80. életévét az már csodának számít, hiszen az átlag életkor kb. 75 év, de van egy még meglepőbb adat is, amin érdemes elgondolkoznunk: az amerikai orvosok átlagéletkora, ami nem több mint 58 év!

Ha ez így van, akkor valószínűleg kicsit félre vagyunk informálva azzal kapcsolatosan, hogy mit is jelent egészségesen élni, egészségesen táplálkozni, mert még az orvosok sem tudnak ez ügyben jó példával járni előttünk, pedig neki kellene a legjobban tudni, hogy mit tegyünk, mit együnk, hogyan éljünk, ha nem akarjuk életünk napjait a kórházak falai között tölteni, és fiatalon meghalni. Természetesen mindig vannak kivételek, előttük mindannyian fejet hajtunk, és sokat tanulunk tőlük. Az egyik ilyen tiszteletre méltó ember Prof. Dr. Török Szilveszter, akinek tanítványaként alaposan megtanultam, hogy egy jó természetgyógyásznak nem az a célja, hogy minél több páciense legyen, hanem pont ellenkezőleg. Az a jó, ha minél kevesebben járnak vissza, hiszen ha elmondtuk az embereknek, hogy mit kell tenniük az egészségük érdekében, és ezt ők meg is teszik, akkor nem lesznek betegek! Ez az az alapelv, amely szerint dolgozunk.

Térjünk vissza ahhoz a kérdéshez, amit az elején feltettem: Egészség vagy betegség? Ha Te is az egészséget választod, akkor neked szól a most következő néhány sor.

Dr. Joel D. Wallach népszerű amerikai orvos, akit 1991-ben Nobel díjra jelöltek. Munkássága nagy port kavart. Sokan állnak mellette, de sokan támadják is, amióta egy moszkvai előadásában meglepő tényeket tárt a hallgatóság elé a vitaminok és az ásványok jelentőségéről az állatok és az ember szervezetének egészségével kapcsolatosan. Elmondta, hogy az egészségünket nem is olyan nehéz megőrizni, vagy visszaszerezni, ha tudjuk, hogy mi az oka a betegségünknek. Mindenekelőtt érdemes megvizsgálni, hogy hogyan táplálkozunk, milyen tápértékű élelmiszereket fogyasztunk, mert sokszor itt van a kutya elásva. Dr. Wallach rengeteg boncolás és kísérlet elvégzése után egyértelműen kijelentette, hogy a betegségeket és az elhalálozásokat jórészt a tápanyaghiány okozta.

Különböző betegségek esetében elvégzett kísérleteiben jól látható eredmények bizonyítják ezt az állítását. Az ízületi gyulladástól szenvedők közül pl. olyan betegeket választottak ki, akiknek az állapotát gyógyszeres kezeléssel nem sikerült javítani. Ők aszpirin-, mezotrixid-, prednizolon-, kortizon-injekciókat, és különböző fizikoterápiás kezeléseket kaptak. Egyetlen lehetőségük maradt, a műtéti ízületcsere. Ekkor Dr. Wallach azt mondta: “Figyeljetek, ezek az emberek már annyit szenvedtek, hogy esetleg hajlandóak lennének még 90 napig szenvedni, én meg egy kísérletet elvégeznék.” A kísérletre 29 beteg volt hajlandó. Ezek az emberek, akiken az orvosok már semmilyen egyéb módon nem tudtak segíteni, a következő kezelést kapták: minden reggel egy púpos kanál aprított csirkeporc, narancslében elkeverve. 10 nap után minden fájdalom és gyulladás elmúlt, 30 nap múlva a betegek már megengedhették maguknak az ízü1eteik óvatos használatát, három hónap elteltével teljesen helyreálltak az ízü1etek funkciói.

És egy másik példa: Kialakított egy 5000 fős kísérleti csoportot, akik magas vérnyomásban szenvedtek, és naponta dupla adag kalciumot adott nekik. Néhány hét múlva abbahagyta a kísérletet, mert az alanyok 65%-ánál rendbejött a vérnyomás, csak a megduplázott kalciumadagtól.

Lehet, hogy felmerült benned a kérdés, hogy jó – jó, de mi van a többi 35%-al? A betegségek valódi okai a lélek világában keresendők. Tapasztalataim alapján bátran mondhatom, hogy a rossz élmények, traumák, amiket nem tudtunk feldolgozni, olyan minták, amelyek az életünk során mélyen rögzültek és minduntalan előjönnek, ha nem vagyunk elég tudatosak, és mindaz a sok elfojtás, amit a szerveztünkben eltároltunk valahol (az izmokban, az ízületekben, a belső szerveinkben…), ezek a valódi okai a betegségeknek. Ezek feltárása és feloldása jelenti az utat az egészség felé. De! Ha nem táplálkozunk helyesen, ha hiányt szenved a szerveztünk a fontos vitaminokat és ásványi anyagokat illetően, akkor még mindig ott vagyunk, ahol a part szakad. Az első lépés tehát, hogy táplálkozzunk helyesen, pótoljuk a hiányzó anyagokat, a második, hogy mozogjunk eleget. Itt a mozgás alatt egyfajta céltudatos mozgást értek, és nem azt, amikor naponta 5-ször kell felmenni, mondjuk az ötödikre elintézni valamit. Harmadik lépésként legyünk sokat a szabad levegőn! Nagyon jót tesz a séta, a gyaloglás (a tudatos gyaloglás, és nem az, amikor cekkerrel az oldalunkon megyünk hazafelé!), a futás. A természetnek önmagában is gyógyító hatása van, kiránduljunk sokat, amikor csak tehetjük! Negyedik lépésként tisztítsuk meg a gondolatainkat, és legyünk nagyon éberek a gondolataink minőségét illetően! A negatív, lehúzó gondolatok ugyanis fenntartják a betegséget. Ha mindent megtettünk, de semmi sem segített, még mindig fennáll a fizikai problémánk, akkor érdemes felkeresni olyan szakembert, legyen az orvos vagy alternatív terapeuta, akinek nem az a célja, hogy mások betegségéből meggazdagodjon, hanem azt szeretné, ha csupa egészséges ember venné őt körül.

Végezetül álljon itt néhány példa a vitamin és ásványi anyag hiányából származó betegségekről:

A gyomorfekély. „Bizonyára hallották már, hogy a gyomorfekélyt a stressz váltja ki. Az állatorvosok már 50 éve tudják, hogy a sertéseknél a gyomorfekélyt egy baktérium okozza. Létezik egy bizmar nevű ásványi anyag, amelynek a segítségével a gyomorfekély a sertéseknél műtét nélkül is gyógyítható. Ezt meg is tettük a bizmar, egyéb ásványok és tetraciklin segítségével.”

A rák. „Öt éven át 29000 embert vizsgáltak. A betegek kétszer akkora adag vitamint és ásványi anyagot kaptak, mint amennyit az amerikaiak esetében javasoltak. Vagyis ha a javasolt napi C-vitamin mennyiség 60 mg, akkor a betegek 120 mg-ot kaptak. Alan Paul, egy ismert amerikai orvos, azt mondta, hogy ha el akarjuk kerülni a rákos megbetegedéseket, akkor naponta 10000 mg C-vitamint kell szednünk. Szóval, teljesen normális dolog, ha dupla adag C-vitamint és A-vitamint szedünk, semmi baj nem lesz belőle. … Ezenkívül szükség van még cink, riboflavin, molibdén, stb. bevitelére is, valamint Evitaminra, béta-karotinra és szelénre. Abban a betegcsoportban, ahol a betegek 5 éven keresztül E-vitamint, béta-karotint és szelént kaptak, a halálozás 9%-kal csökkent, vagyis minden 100 halálra ítélt betegből 9 ember túlélte. A Hinaj tartományban leggyakoribb betegségek, a gyomor és a nyelőcsőrák esetében 21%-uk élte túl.”

Vesekő. „…kinek volt már szerencséje a vesekőhöz? Igen, látok néhány kezet. Az orvos mitől tiltotta el legelőször az étrendben? Kalciumtól. Semmi tejtermék, semmi leves, semmi étel, amiben kalcium van. Szentül hittek abban, hogy a vesekő az ételben található kalciumból képződik. Valójában a vesekő a saját csontjainkból képződik. Amikor kalciumhiány van, akkor jelennek meg a vesekövek. Már ezer éve tudják az emberek, hogy a háziállatoknál a vesekő megelőzéséhez több kalciumot, magnéziumot és bórt kell adni nekik. …

Több mint 40000 pácienst vizsgáltak, akiket öt kategóriába soroltak. Abban a csoportban, ahol a legnagyobb volt a kalciumadag, senkinek sem volt veseköve.”

A cukorbetegség „megelőzhető és gyógyítható króm és vanádium segítségével”. Csak a vanádium már magában is képes helyettesíteni az inzulint a felnőtt cukorbetegeknél, jelentette ki a Vancouveri Orvosi Egyetem és British Columbia-i Egyetem Orvostudományi Intézete. Természetesen nem tudják az inzulin adagolását azonnal megszüntetni. Sokuknak ehhez 4-6 hónapra van szükségük, vagyis ez egy fokozatos folyamat, mialatt állandóan megfelelő mennyiségű krómot és vanádiumot kell szedni. Saját szememmel láttam, milyen jól működik ez páciensek százainál.”

Derékfájás. „Valójában a derékfájás a csigolya csontritkulása, függetlenül attól, hogy van probléma a porckoronggal, vagy nincs. Ha a porckorongnak nincs mibe kapaszkodnia, a csigolya elvékonyodik, elpusztul, különösen, ha még rézhiány is jelen van.” Vagyis a derékfájást is a kalcium hiánya okozza.

„Általában, ha nagyon hódolunk csokoládénak, és más édességnek, az azt jelenti, hogy a szervezetünkben króm- és vanádium hiány van.”

Úgy gondolom, hogy a fenti példák elegendők ahhoz, hogy elgondolkoztassanak bennünket sok mindenről. A legfontosabb azonban az, hogy a saját egészségünk érdekében tegyünk meg mindent, nézzünk körül a világban, és döntsünk. Próbáljunk minél több egészséges tiszta ételt fogyasztani, ám tudva azt, hogy a földek is ki vannak merülve, gyakorlatilag nincs ásványi anyag tartalmuk, pótoljuk ezeket a szükséges anyagokat lehetőleg tiszta forrásból származó táplálék kiegészítőkkel. Ki – ki megtalálhatja a maga számára szimpatikus céget, de soha ne elégedjünk meg azzal, hogy „egy ismerősöm azt mondta, hogy ez, vagy az a termék jó”. Nézzünk utána alaposan a dolognak, hogy nehogy belefussunk olyan cégek karmaiba, akik a „csodálatosnak” beharangozott termékeiket horribilis áron próbálják ránk sózni. Nem éri meg. Vannak remek cégek, jó minőségű, tiszta alapanyagokból készült termékekkel, elérhető árakon is. Olyat válasszunk, ahol az emberek használják is a termékeket, és a saját példájukon keresztül tudják szemléltetni az egyes termékek hatásait. Mi magunk is olyan céget választottunk, ami megfelel a fent leírtaknak. Ismerünk olyan embert, aki megszabadult a kínzó, állandóan visszatérő allergiától, olyat, aki 80 éves korát meghazudtolva élvezi az életet, soha nem beteg, és olyat is, akinek 70 éves kora ellenére sem ráncos és petyhüdt a bőre, ő is az életvidám, világjáró „öregek” közé tartozik. A titkuk talán ugyanaz, amire Dr. Wallach világított rá.

Ha további információra lenne szükséged, vagy kérdések merültek fel benned,

Akkor írj aniko@fontanasziget.hu vagy telefonálj +26 20 9375372

Az étrend kiegészítőkről még ide kattintva olvashatsz.

Dr. Wallach teljes előadása magyarul az alábbi linken érhető el.

Először a mesét nézd meg!

Hopszahopp – Video megnyitása!

Neked mennyire fontosak a külsőségek? A reklámok és a magazinok sokszor azt sugallják, hogy nagyon fontos az ember alakja, haja, öltözéke, nem mindegy, hogy milyen autóval jár, illetve számít mindaz, amit birtokolhat (pénzzel megvásárolhat). A világ másképp bánik azzal, aki jól néz ki, de legalábbis más szemmel néznek rá. Mi húsz évvel ezelőtt megtapasztaltuk, hogy milyen érzés az, amikor egy jól menő, gazdag környéken lévő üzletben kiveszik az árut az ember kezéből és odaállnak mellé, lesve minden mozdulatát, nem kimondva, de egyértelműen éreztetve, hogy jobb lenne, ha távozna az üzletből. A jó hír, hogy ez nem Magyarországon történt, a rossz, hogy egyáltalán megtörtént. Pedig se nem voltunk szakadtak, se nem voltunk piszkosak, csupán sportos turistaként nézelődtünk egy bevásárló utcában. Még pénzünk is volt, de nem nézték ki belőlünk. Sajnos manapság is érezhető, hogy mennyi előítélet van az emberekben, hogy milyen gyorsan alkotnak valakiről véleményt anélkül, hogy bármit is tudnának róla.
Te vajon hogyan állsz hozzá ehhez a kérdéshez? Kritikus szemmel tekintesz a világ különböző külsőségeire, vagy elfogadóan?

Nézzük meg a másik oldalról: van, aki csak akkor érzi magát valakinek, ha van egy jó autója (ez már régóta státusz szimbólum), ha pl. teniszezik, vagy síelni jár (nem biztos, hogy a sport öröméért teszi, hanem mert így élnek a nagyok), és még sorolhatnánk. Ha azonban beüt a krach, és nem tud többé teniszezni járni sőt, még az autójától is meg kell válnia, akkor hirtelen úgy érzi, hogy ő maga ezek nélkül a dolgok nélkül mit sem ér. A külsőleg magára aggatott dolgok nagyon szorosan tapadnak az énképéhez, nélkülük összezsugorodik, szinte meztelennek, és boldogtalannak érzi magát.
Miért kötődik az ember boldogsága az anyagi jóléthez? Miért gondoljuk azt, és mondunk ki olyasmiket, hogy: akkor leszek boldog, ha lesz egy új autóm, ha nagyobb lakást tudok majd venni, ha találok egy jövedelmezőbb munkahelyet, stb.? Miért befolyásolják ezek a dolgok az érzelmeinket? Miért hisszük el, hogy a nagyságunk és a boldogságunk a külsőségektől függ?
Egy apró pici szobában is lehet meleg, szeretetteljes otthon varázsolni, nem kell ahhoz kétszintes ház. Mi több, egy kétszintes házban is lehet az életet pokollá alakítani.

Mások, nem is kevesen úgy gondolják, hogy ahhoz, hogy magabiztosak és boldogok legyenek, plasztikai sebészre van szükségük. Képesek veszélyeztetni az egészségüket csak azért, mert úgy érzik, hogy nem felelnek meg a világ által megalkotott normáknak. A legextrémebb műtét, amiről valaha hallottam a – bocsánat a kifejezésért, de ennek ez a neve – vagina plasztika. Ez is azt mutatja, hogy az ember mennyire nem tudja elfogadni magát úgy, ahogy van. Rettenetes módon eltorzult a világunk – természetesen nem tőlünk függetlenül, még akkor sem, ha most úgy érzed, hogy neked ehhez semmi közöd. Egy világban élünk, s ezt a világot mi alakítottuk ilyenné. Felelősek vagyunk érte, annyira, amennyire önmagunkért. Csak játssz el a gondolattal, hogy hogyan folytatódott volna a történet, ha a bárány szégyenkezve elbújt volna a többiek elől, és nem fogadta volna el a segítséget, hanem tovább sajnálta volna magát!

Tisztában kell lennünk azzal, hogy a nagyságunk és a boldogságunk attól függ, hogy mennyire ismerjük valódi lényünket, vagyis azt, akik valójában vagyunk, ott belül, mindenféle külső csecsebecse és díszítés nélkül. Rájövünk-e arra, hogy nem az autó és nem a pénz tesz naggyá? Képesek vagyunk-e érzékelni, hogy ezek csak az illúzióvilágunk építgetésére szolgálnak? Hosszútávon a külsőségek, ahogy ez már többször beigazolódott, nem tudnak sem boldoggá, sem naggyá tenni. A nagyság bennünk rejlik, gondolj Mahatma Gandhira vagy Hamvas Bélára! A boldogság kulcsát sem érdemes kívül keresni.

Manapság már a csapból is az folyik, hogy gondolkodjunk pozitívan, úton, útfélen találkozunk a legkülönfélébb módszerekkel, amelyek megtanítják a trükköket. Mégis sokan elvesznek a módszerek között, vagy félreértelmezve a dolgokat belevesznek egy-egy módszerbe, később pedig talán csalódottan adják fel, mert nekik valamiért nem működik.

Véleményem szerint teljesen mindegy, hogy melyik módszert alkalmazzuk, hogy milyen technikák segítségével érjük el végül a célunkat és tanulunk meg erőszakmentesen kommunikálni. Az alapja mindegyiknek az, hogy első lépésként olyan önismeretre tegyünk szert, amely nem csupán felszínes rálátás biztosít. Önnön lényünkben mélyre ásva, az életünk során bezárt kapuinkat kinyitva és önmagunkkal bátran szembenézve, felfedezhetjük a tulajdonságainkat, a személyiségjegyeinket, megismerhetjük a gondolatainkat és az érzelemvilágunkat. Ezenkívül ráébredhetünk arra is, hogy mik a valódi igényeink és a vágyaink. S, hogy miért van erre szükségünk? Azért, mert addig nem tudjuk kinyilvánítani azt, ami bennünk zajlik, amit szeretnénk, amire vágyunk, amíg nem vagyunk mindezekkel tisztában, amíg nem tudatosultak bennünk.

Az erőszakmentes kommunikáció alapja az „én üzenet”. Elsőre úgy tűnhet, mintha egy rendkívül egoista szemlélet lenne, hiszen milyen dolog az, ha folyton magamról beszélek. Az „én üzenet” azonban egészen másról szól. Azt fedi fel a másik előtt, hogy hogyan érzem magam, hogy milyen gondolatok születtek meg a fejemben egy adott helyzetben és, hogy én magam mit szeretnék. Ezzel szemben a „te üzenet”, csupán az elképzelésemet fejezi ki arról, hogy te hogy érzed magad, hogy neked milyen gondolataid vannak/lehetnek a témával kapcsolatban illetve, hogy te mit szeretnél. De a „te üzenet” valójában nem rólad szól, hanem arról, hogy én hogyan képzellek el téged, mit képzelek rólad, és ez bizony sokszor nem egyezik meg azzal képpel, ami a számodra valóságos. Sok szócsatának, veszekedésnek és félreértésnek ad alapot, ha arról beszélünk, hogy: szerintem te ilyen, vagy olyan vagy; ezt, vagy azt gondolod. Nagyon szeretünk a másikról beszélni, ujjal mutogatni egymásra, a másikat hibáztatni, mert más szemében sokkal könnyebb észrevenni a szálkát, és néha talán még megkönnyebbülést is érezhetünk, amikor jól beolvasunk valakinek, főként, ha úgy gondoljuk, hogy nekünk van igazunk. Bezzeg, amikor bennünket szapulnak, na ez már nem esik olyan jól. Ilyenkor hajlamosak vagyunk az áldozat szerepét magunkra ölteni, de az is lehet, hogy nem adjuk fel, és mindenáron győztesen akarunk kikerülni a csatából. A szomorú hír az, hogy ezekben a csatákban, játszmákban nincs győztes. Látszólag persze van, de valójában mindkét fél óriási veszteséggel zár a végén. Pusztán abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy a probléma valódi oka rejtve marad mindkettejük számára. Ha például egy házaspár éveken át veszekszik minden apró-cseprő dolgon pl: Soha nem pakolsz el magad után!; Miért nem rakod vissza oda a dolgokat, ahonnan elvetted?; Ez a váza nem ide való!; Annak a pohárnak nem ott a helye!…stb., biztosak lehetünk abban, hogy nem az a probléma, hogy az egyik fél rossz helyre tette a vázát, vagy a poharat. Ha mondjuk én vagyok az, akinek nem tetszenek az előbb említett dolgok, akkor kettőt tehetek: 1. ugyanúgy élem tovább az életemet, szapulva a páromat, rázúdítva mindazt, amit szerintem rosszul csinál, miközben el is hiszem, hogy azért nem vagyok boldog, mert ő nem képes a vázát a helyére tenni, vagy 2. őszintén szembenézek önmagammal és bátran felfedezem a saját igényeimet, hogy ráláthassak végre arra, hogy mit akar mutatni nekem az a helyzet, amiben képes vagyok kiborulni attól, hogy a váza nincs helyén. Lássuk be őszintén, nevetséges lenne, ha a vázától függne a boldogságom. Tehát mi a valódi probléma? Mi zajlik bennem? Mit szeretnék valójában? Szeretném, ha a párom jobban odafigyelne rám és arra, ami nekem fontos. Szeretném, ha jobban törődne velem. Tulajdonképpen azért sértődök meg, vagy kezdek el veszekedni, hogy felhívjam magamra figyelmet. Igaz negatív figyelmet kapok, de ez is jobb a semminél. Mégsem leszek tőle boldog. Akkor mit tegyek? Valahogy a tudtára kellene adnom, hogy mit szeretnék. De hogy mondjam meg neki?… és pontosan ez az, amit meg kell tanulnunk. De mielőtt hozzálátnánk ahhoz, hogy megtanuljunk másképp kommunikálni, tisztában kell lennünk még valamivel.

Seneca azt mondja – „Bármit akarsz mondani, mielőtt másnak mondanád, előbb mondd magadnak!” Azért, mert a külső kapcsolataink minden esetben azt tükrözik, hogy milyen kapcsolatban vagyunk saját magunkkal. Ha azt veszem észre, hogy a másik ember nem figyel rám, akkor érdemes megvizsgálni az önmagammal való kapcsolatomat és megkeresni, hogy hol vagyok én ilyen saját magammal. Nem mindig szeretjük bevallani ennek az igazságát, mert sokkal egyszerűbb a másikra húzni a vizes lepedőt. Pedig a világ reflektivitása most sem tesz kivételt. Nincs olyan tükör, ami néha tükröz, máskor meg nem. Legfeljebb időnként zavaros a víz, ezért hisszük azt, hogy nincs tükörkép.

Az első legfontosabb lépés tehát, hogy felismerjem a probléma valódi okát, ott mélyen belül önmagamban, hiszen csak ezután jöhet a következő lépés, hogy pozitívan kifejezésre is juttassam.

Számomra a pozitív gondolkodás azt jelenti, hogy nyitott vagyok önmagam és mások felé egyaránt és, hogy képes vagyok elfogadni azt, amin nem tudok változtatni. Pozitívan állok hozzá a saját életem történéseihez annál is inkább, mert tudom, hogy én teremtem mindazt, ami történik velem. A gondolataim rezgése, az érzelmeim rezgésszintje mind-mind hatással vannak arra, hogy milyen embereket vonzok be az életembe és, hogy milyen történéseknek leszek a szereplője. Természetesen a hozzáállásomat, vagyis azt, ahogy a szerepeimet játszom nagymértékben meghatározzák a gondolataim és az érzelmeim. Ezek pedig a tudatosságom szintjétől függenek. Minél tudatosabb vagyok, annál nagyobb rálátással bírok, annál jobban képes vagyok egy-egy helyzet mélyére, vagy az álarcok mögé látni, beleértve a saját álarcomat is.

Most is, mint mindig vissza kell, hogy kanyarodjak az önismeret fontosságához, hiszen a pozitív gondolkodás témájában is az az első lépés, hogy megismerjem a gondolataim minőségét. Amennyiben valaki alapvetően pesszimista, ha mindenben a rosszat, a tragédiát, vagy a gondot-bajt látja, és ennek nincs tudatában, akkor hiába kezd el pozitív mantrákat zengeni, nem fog semmi megváltozni. Hosszútávú változás csak akkor érhető el, ha a tudatosodás folyamata is zajlik, hiszen ez az ébredezés, majd a felébredés alapvető eleme. Tudattalanul maximum csak cseberből vederbe jutunk, és csalódni fogunk, akármilyen módszert is alkalmazzunk. Ha az ember meglátja a saját pesszimista gondolatait, és elfogadja azok jelenlétét, abban a pillanatban megadatik a lehetőség arra, hogy ezen a változtatni tudjon, ha akar. Kinyithatja az ajtót, és átmehet a napsütéses oldalra, vagy ott maradhat a jól megszokott ismert terepen.

Sokféle módszer segíthet abban, hogy megismerjük önmagunkat és megtanuljunk pozitívan gondolkodni, illetve erőszakmentesen kommunikálni. Ilyenek például: a jóga, az agykontroll, a neuro-lingisztikus programozás, az EMK (erőszakmentes kommunikáció) tréning, vagy az a módszer, amivel jómagam foglalkozom: a Gyógyító Ringatás (Holistic Pulsing), ami a félreértések elkerülése végett, nem egy ölelgetős, szeretjük egymást és jaj, de jó nekünk technika, hanem egy olyan hatékony egészségmegőrző, gyógyító és önfejlesztő módszer, mely egyfelől fizikai úton segít megismerni a testünk üzeneteit, másfelől megtanít annak kifejezésre juttatására, ami bennünk rejlik. Gyógyítja az önmagunkkal való kapcsolatunkat, ezáltal gyógyító hatással van a külső kapcsolatainkra is, összességében pedig segítségül szolgál ahhoz, hogy képesek legyünk megteremteni a harmóniát és az EGÉSZ-séget úgy önmagunkban, mint magunk körül.

A pozitív gondolkodás és az erőszakmentes kommunikáció óriási lehetőséget nyújtanak nekünk ahhoz, hogy az életünket olyanná formáljuk, amilyenné szeretnénk. Kilépve a régi, megszokott sémákból új világot teremthetünk magunknak, ha elég nyitottak és bátrak vagyunk. Amikor egy sötét szobából kimegyünk a ragyogó napsütésre, eleinte zavarhatja a szemünket az erőteljes fény, lehet, hogy alig látunk, meglehetősen furcsa érzések emelkedhetnek ilyenkor elő, de amint hozzászokott a szemünk az új helyzethez máris körvonalazódik egy csodaszép fényárban úszó világ. A pozitív gondolkodás és az erőszakmentes kommunikáció ugyanilyen fényt hoz az életünkbe, ha úgy döntünk, hogy eleget ültünk már bent a sötétben.

A március elején megjelent könyv (Tovi Browning: A Gyengédség Hatalma – Gyógyító Ringatás) kiadóját megkereste a Digi TV szerkesztője, és felajánlott a Tea Glóriával című műsorban egy 30 perces blokkot, ahol lehetőség nyílt a könyv bemutatására és arra, hogy néhány szó essék a gyógyító ringatásról is. Így a kiadó felkért, hogy jómagam is vegyek részt a beszélgetésen. 2010. március 17-én nagy izgalommal vártuk, hogy adásba kerüljünk. Életünk első élő adása volt ez, rendkívül szokatlan helyzet mindkettőnk számára. Különböző kérdések hangzottak el a könyv írójáról, a Magyarországon tartandó tanfolyamról, arról, hogy mi a baj manapság magával az emberrel, miért nem tud pihenni, kikapcsolni, és miért nem hallja meg testének és lelkének üzeneteit. Próbáltuk röviden, tömören összefoglalni a leglényegesebb gondolatokat, de ez nem volt olyan egyszerű, hiszen ezekről a dolgokról órákig lehetne beszélni, s egyik téma hozná magával a másikat. Mégis úgy gondolom, hogy végül érdekes összefoglaló kerekedett a beszélgetésből.

I. rész

II rész

III. rész

Már kora gyermekkorban megkezdődik a test intim területeinek felfedezése és megjelenik a másik nem iránti érdeklődés. Észrevesszük, hogy a fiúk másképp néznek ki, mint mi lányok, és a fiúk is nagy érdeklődést mutatnak felénk, szívesen néznek a szoknyánk alá. Talán életünkben először szerelembe is esünk, és azért örülünk annak, hogy nap, mint nap oviba mehetünk, mert ő is ott van, és újra meg újra találkozhatunk. Az ovis szerelem annyira édes, aranyos és persze rendkívül komoly dolog. A fiúk esetében az sem ritka, hogy az óvó nénibe lesznek szerelmesek. A kislányok elkezdenek lányos szerepeket játszani, a fiúk pedig a nekik való fiús szerepekben tanulják és fedezik fel önmagukat.

A gyermekek nővé vagy férfivá érése hosszadalmas folyamat, amit nagyon sok külső és belső tényező befolyásol. Hogy miként tekintünk önmagunkra, milyennek látjuk magunkat, hogyan éljük meg ezt a változási folyamatot, nagymértékben függ attól, hogy milyen minták vesznek körül bennünket elsősorban otthon, de erőteljes hatással bír a kortársak velünk szembeni viselkedése és szemlélete, valamint a média. Ha nincsenek jó alapjaink, önbecsülésünk, önbizalmunk, akkor nagyon nehéz megtalálni a számunkra helyes utat ahhoz, hogy megtaláljuk és elfogadjuk önmagunkat és képesek legyünk arra, hogy a nőiség/férfiség minden aspektusát harmonikusan megéljük.

Valami mindig hiányzik, s ezt a hiányt általában kívülről akarjuk pótolni, valaki mástól akarjuk megkapni azokat a dolgokat, amiket magunknak nem merünk, vagy nem tudunk megadni. Ha valakinek tetszünk, arra felfigyelünk. Jóleső érzéssel tölt el bennünket, ha valaki kifejezésre juttatja, hogy mennyire csinosak/jóképűek, vagy okosak vagyunk, sőt, ha észreveszi lelkünk apróbb rezdüléseit is, akkor nyert ügye van. Nem mindig sikerül azonban elsőre megtalálni a párunkat, sokan sokáig keresgélnek, válogatnak, s az is előfordul, hogy végül egyedül maradnak. Pedig, aki keres, annak lelkében ott él a hiányérzet, meg akarja találni a párját, a társát, a másik felét. Azt mondják, hogy mindenkinek van egy párja valahol.
Akkor vajon miért nem sikerül? Miért fullad kudarcba minden próbálkozás? Talán túl erőteljes a tükör? Túl nagy erőfeszítést igényelne a szembesülés? Amikor a szerelem csodálatos érzése túlcsordul a szívünkben, úgy érezzük, hogy minden a helyére került, értelmet nyert az életünk. Erre vártunk, erre vágytunk, és mindenáron meg akarjuk őrizni ezt az érzést, amiről sajnos azt gondoljuk, hogy a másiktól kapjuk. Azt hisszük, hogy ő teremti meg bennünk, s ő az oka annak, ha a láng egyre kisebbé válik.

Amint alábbhagy a tűz lobogása, s már nincs olyan nagy forróság, akkor hideg és félelmetes lehet mindaz, ami ekkor jön elő. Észrevétlenül szép lassan bezárulnak szívünk kapui, s valami egészen más korszak veszi kezdetét, amit nem lehet szerelemnek nevezni. Még ragaszkodunk, még birtokolunk, talán bilincsbe is verjük egymást, mert még mindig nyerni akarunk valamit a kapcsolatból, de egyre lejjebb csúszunk, miközben nem vagyunk tudatában annak, hogy valójában mi is történik velünk. Először mindig a másikban keressük a hibát, de persze ’tudjuk’, hogy egy kapcsolathoz két ember kell, ami azt sugallhatná számunkra, hogy talán inkább önmagunkban vizsgálódjunk, mielőtt rázúdítanánk a párunkra mindazt, amivel nem vagyunk megelégedve. De általában sajnos nem ezt tesszük, hanem az ellenkezőjét. Zsörtölődünk, veszekszünk, elégedetlenkedünk, de elvárjuk, hogy meghallgatásra és megértésre találjunk. Olyasmit várunk el a másiktól, amit mi magunk sem adunk meg neki, de őszintén szólva önmagunknak sem. Csak gondoljuk végig: Mikor hallgattuk meg önmagunkat? Mikor elégítettük ki a saját igényeinket? Mikor értettük meg testünk és lelkünk üzeneteit, amik nekünk szólnak, nem másnak? … és végül, de nem utolsó sorban: Mikor szerettük önmagunkat? Szeretjük-e egyáltalán önmagunkat?

Hogyan adhatnánk figyelmet, odafigyelést és szeretet bárkinek, ha arra sem vagyunk képesek, hogy ezeket önmagunknak megadjuk. Hogyan várhatjuk el bárkitől is, hogy ezeket a dolgokat megadja nekünk, amikor mi sem adjuk meg neki. Azt add másoknak, amit szeretnéd, hogy mások is adjanak neked. Ismerjük a tanítást – „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.” És mi pontosan ezt tesszük. Annyira szeretjük a másikat, amennyire önmagunkat…csak ezt nem szeretjük elhinni!

Mindketten részei vagyunk a folyamatnak, éljük a mindennapokat, tapasztalatokat gyűjtünk, nevetünk és sírunk, szeretünk és gyűlölünk, adunk és kapunk, kinyílunk és bezárkózunk, miközben óhatatlanul így vagy úgy változunk. De ha elég nyitottak vagyunk és ráébredünk arra, hogy valójában egymás tükreiként szolgálunk, akkor egymásnak segítő kezet nyújtva megőrizhetjük, és újra fel is lobbanthatjuk a bennünk pislákoló lángot. Ha azonban nem tudunk, vagy nem akarunk belenézni a másik által mutatott tükörbe, akkor a kapcsolat véget ér. Olykor-olykor sajnos az is előfordul, hogy az egyik fél már nyitott erre az újfajta látásmódra, de a másik nem. Bár nem feltétlenül, de ilyen esetben is véget érhet a kapcsolat, ha ez az állapot hosszútávon nem változik.

Jó, ha tudjuk, hogy akár tudatosan, akár nem, mindig olyan párt választunk magunknak, akiben megláthatjuk saját magunk elrejtett részeit. Aki a viselkedésével, a gondolkodásmódjával, a dolgokhoz való hozzáállásával segít nekünk észrevenni árnyoldalainkat. Ezek természetesen nem feltétlenül rosszak, hanem azok a részeink, amelyekkel általában nem azonosulunk, amikkel nem akarunk foglalkozni, néha úgy teszünk, mintha nem is léteznének. Mégis bennünk élnek, léteznek, és néha lehúznak, ha nem vigyázunk. Ám, ha magunkba tudjuk integrálni őket, akkor építő jellegűvé válnak. Mindez csak addig okoz gondot, vagy hihetetlen mértékű szenvedést, amíg öntudatlanul éljük mindennapjainkat. Amikor elindulunk az önismeret útján és elkezdünk egyre tudatosabban élni, egészen másképp fogunk a párunkra tekinteni, és mindarra, amit képvisel. Kezdjük megérteni az üzeneteket, egyre bátrabban nézünk bele az általa mutatott tükörbe, s egyre hálásabbak leszünk mindazért, amit kapunk. S, ha ezt ő is megteszi, akkor egyre több örömünk lesz egymásban, és rájövünk arra, hogy a birtokló, forró, lángoló szerelem érzésén túl létezik egy sokkal mélyebb, sokkal finomabb érzés, amely nem éget, nem fáj, nem féltékeny, mert nem birtokol. Ez a Szeretet, ami nem összetévesztendő azzal a fogalommal, amit a hétköznapokban már elcsépeltünk. Ez a már nem egós Szeretet lehetővé teszi számunkra, hogy egy párkapcsolatban önmagunkat meghaladva, egymást felemelve haladjunk előre. Önmagunkat egyre jobban elfogadva, együtt fejlődve, egymás kezét fogva ugyan, de teljes szabadságot adva, így egyre több örömöt megélve leszünk képesek arra, hogy kiteljesedjünk.

Amíg idáig eljutunk, addig újra és újra elkövetjük azokat a hibákat, amikre még nem eszméltünk rá, szemléljük azokat, amiket már észrevettünk magunkban, változtatunk azon, amin tudunk, de a cél, hogy elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, hiszen úgy vagyunk tökéletesek, ahogy vagyunk. Ahhoz, hogy egy párkapcsolat tartós legyen, nagy szükség van az intimitásra, az őszinteségre, a bizalomra, és az elfogadásra. Egy hosszú ideje tartó kapcsolatban sok olyat mond, vagy tesz az ember, amivel megbántja a másikat, és persze ő maga is elszenved hasonló élményeket. Fontos tehát, hogy kinyissuk a szívünket és megtanuljunk megbocsátani. A párunknak is és önmagunknak is. Erre csak akkor leszünk képesek, ha nem ragadunk bele folyton a múltunkba és a hétköznapi játszmákba, ha nem dédelgetjük az elszenvedett sérelmeinket és, ha nem mutogatunk folyton a másikra a magunk igazának bizonyítgatása közben.

Befejezésül hadd idézzem Paul Gerardy szavait, aki azt mondja: „…meghódítani, bírni és megtartani egy lelket, amely annyira erős, hogy fölemel bennünket, s annyira gyönge, hogy éppolyan szüksége van reánk, mint nekünk őreá, ez a Szerelem.” Úgy vélem ez kell egy jó párkapcsolathoz.

Egy hónap telt el mióta ezerrel belevetettem magamat az online marketing világába. A nap 24 órájából szinte 18-at ezzel töltöttem. Olvastam cikkeket, nézegettem videókat, olyan ismerősökkel értekeztem, akik ebben a témakörben járatosak. Igyekeztem minél több infót begyűjteni e témakörrel kapcsolatosan, és ezt rögtön beépíteni a saját világomba. Miközben ezt csináltam, folyamatos vívódás zajlott bennem. Nem értettem, hogy miért.

De aztán megfogalmazódott bennem, amit most le is írok.

Úgy gondolom, hogy egy ideális világban nincs ez a fenevad nagy globalizáció, a kereslet kínálat ki tud egyenlítődni, az emberek a kis szűk környezetükben ki tudják elégíteni egymás szükségleteit a munkájukkal. A pék azzal, hogy kenyeret ad a falujának, a szabó azzal, hogy megvarrja a ruhákat, az óvónő azzal, hogy vigyáz a gyerekekre, stb. Ott nincs szükség reklámra és különböző marketingfogásokra. Csak szükséglet és kiegyenlítés létezik. Lehet, hogy nem dúskál senki a javakban, és nincs eltúlzott anyagi jólét, de mindenki fenn tudja magát tartani. Azonban azt már tudjuk, hogy a jelenlegi világban ez nem így működik.
Az egyik pék beveti a „marketinget” és azt mondta, én csinálok kiflit, és ezt tudja meg az egész ország, beígéri az: „egyet fizet, kettőt kap” szlogent és megszerezi az egész országot, elad egy csomó kiflit. Vizsgáljuk meg, mi történt. A kereslet nem nőtt, csupán az történt, hogy elvette a többi falu pékjétől a piacot és a többi péknek felkopott az álla. A családjaik pedig ettől kezdve éheztek. A mester pék, aki marketinget alkalmazott verte a vállát és növesztette a pocakját. Ha nagyon drasztikus akarok lenni, akkor így folytatnám: majd jött egy gondolata, és elkezdte híresztelni, hogy hogyan lehet „jó” üzletet csinálni, és a saját történetét kezdte jó pénzért árulni.

De nem is ez a lényeg. A mai világunkban már valóban nincsenek határok, nincsenek távolságok, nincs erkölcs, és nincs együttérzés. Csak pénz, profit és hatalom létezik. És hogy az emberek céljukat elérjék, ahhoz kisebb nagyobb mértékben minden kézzel foghatót meg is tesznek. Ma a háború nem íjjal, karddal, vagy puskával folyik a területek meghódításáért, hanem reklámmal és marketinggel.

Az is észrevehető, hogy kinn a valóságos életben már a marketing fogások tárháza kezd kiüresedni, lassan elfogy a választék, vagy az ellenfél is kiokosodik, és az azonos fegyverek egymás ellen fordulnak. Nincs már itt keresni való, mondják az ügyesebbek.

És jön egy új felület, a virtuális tér, az Internet. Az emberek többsége amúgy is ott van, pénze már alig, munkája, megrendelése se sokkal több, ideje meg bőven, „oszt” szörfözik.

A jó marketinges pedig ezt a világot is meg akarja hódítani. Itt még könnyebb dolga van, hisz mindent csak virtuálisan kell megteremteni. Csak szöveg meg néhány kép és máris kész van a „Pláza”. A NET már nem az emberek egymásközti kapcsolatának a megteremtéséről, a kérdések és a tapasztalatok megosztásáról, hanem csak az „üzletről” fog szólni. Hát ez a cél?

A válasz nem hiszem, hogy bárkit is érdekelne. Csak az a lényeg, hogy ez egy újabb potenciális terep. És a folyamat megállíthatatlan. Ha egy cégnek hónapról-hónapra nyereséget kell felmutatnia, akkor nincs kérdés csak stratégia, benne grafikonok, termékek, számok, és a lényeg, a nyereség. Ha ennek vesztesei is vannak az nem számít, egy a fontos, hogy ne én legyek az. És ez így van jól, állítják ezt sokan. Nem más ez, mint küzdeni a fennmaradásért, harc az élet és a halál között. Pedig ha jobban átgondoljuk, a győzelem csak időszakos.

Olyan ez, mint a rákos daganat az emberi testben. A daganat felemészti az egészséges sejteket, hogy növekedhessen és életben maradhasson, de végül elhal a test és vele hal a rákos daganat is.

Emberi játszmák… Hol az eleje? Hol a vége? Ki kezdte? Számít? A hollywood-i filmvilág megirigyelhetné azokat a forgatókönyveket, amiket megalkotunk a hétköznapokban. A kommunikációnk – már, amit mi annak nevezünk – telis-tele van frappáns szófordulatokkal, kész mondatszerkezetekkel azokra az esetekre, ha meg akarnánk értetni valamit a másikkal, ha vissza akarnánk vágni neki, ha „meg kellene védeni” magunkat, ha ki akarnánk csikarni valamit tőle, stb.

Megfigyelted-e már valaha, hogy hogyan beszélsz másokkal, hogy milyen üzeneteket juttatsz el hozzájuk? Tudod-e, hogy mi a kommunikációd alapja? Ha nem, akkor érdemes ezt megtenned, mert csak így fog kiderülni számodra is, hogy mennyit és hogyan játszmázol.

A játszmák birodalma hatalmas. Lényegében kedvünkre válogathatunk a különböző lehetőségek közül, mégis csupán néhány forgatókönyvet használunk rendszeresen, mert amikor már megtanultunk valamit, olyan mélyen belénk épül, hogy a sajátunkká válik, így már nem tudunk szabadulni tőle, és talán nem is akarunk, mert abban a szerepben, ha nem is minden esetben jól, de mégis otthonosan érezzük magunkat. Biztonságot ad, hogy az előre gyártott sémáink alapján „tudjuk”, hogy mit fogunk mondani, ha a másik ezt vagy azt mondja, „tudjuk”, hogy adott esetben hogyan fogunk érzelmileg reagálni, s ennek a reakciónak milyen további vonulatai lesznek. Valójában az egész játszma menetét ismerjük, sokszor talán azt is látjuk, hogy mi lesz a kimenetele a jelenetnek, mégis végigcsináljuk, még akkor is, ha a végeredmény nem nevezhető éppen pozitívnak. Körbe járunk. Folyton belekerülünk ugyanazokba a helyzetekbe, ilyenkor feltesszük a régi lemezt, s addig játszuk, míg nem a könyökünkön jön ki, de lehet, hogy még ilyenkor sem ébredünk rá arra, hogy mi is történik valójában. Pedig talán ki is mondtuk, hiszen a másikban már észrevettük, hogy: „Már megint ugyanazt a lemezt játszod!”. Más szemében meglátjuk a szálkát, de vajon érzékeljük-e a magunkéban a gerendát? Biztos, hogy csak ő játsza a régi lemezt? Biztos, hogy mi magunk nem adjuk meg ennek a táptalaját?

Sokan mestereivé válnak a bűntudatkeltésnek, a többiek hibáztatásának – ezzel párhuzamosan nagyító alá helyezik és felerősítik mások gyengeségeit, és vannak olyanok is, akik soha nem tévesztik szem elől a kiszemelt „játszótársat”, mindig azt figyelve, hogy mit tesz, hova megy, hogyan viselkedik, és ezt számon is kérik rajta. Végül, de nem utolsó sorban ott vannak az áldozatok, akik általában mindent megtesznek, és ők maguk nem tehetnek semmiről.

A játszmák birodalmában a szereplehetőségek tárháza tehát óriási. Kedvünkre válogathatunk. Választásunk nagyban függ attól, hogy milyen minták sorakoztak előttünk felnövekedésünk évei alatt, elsősorban a szüleink részéről, másodsorban pedig a tágabb környezetünkből. James Redfield szerint négy nagy kategóriába sorolhatók a szerepeink: megfélemlítő, vallató, zárkózott, vagy szegény én. Ezek azonban a legkülönbözőbb módon nyilvánulhatnak meg az egyes szituációkban. A szerepeinket általában nem tudatosan választjuk, mondhatnánk úgy is, hogy egyszerűen belecsöppenünk és ott ragadunk, ez azonban nagyon úgy hangzana, mintha áldozatai lennénk e világnak. Egyébként sokan szeretik ezt a szerepet, én magam is sokáig játszottam, és néha még a mai napig fel-felbukkan, mert annyira mélyen rögzült. Gyermekként ugyanis ki kell alakítanunk bizonyos stratégiákat a szüleink és tágabb környezetünk által már régóta fennálló játszmában. Alkalmazkodva a körülöttünk lévő emberek saját szerepeihez, kiegészítve az általuk megjelenített drámákat, mi magunk is így, vagy úgy, részeseivé válunk e hatalmas színháznak.

Egy játszmában mindig legalább két szereplő „játszik”, mert végül is egymás igényeit elégítik ki. Lehet, hogy ez furcsán hangzik főleg, ha a szülő gyermek-kapcsolatban egy lázadó, mindennek ellentmondó kamaszról és az őt meg nem értő, megváltoztatni akaró szüleiről van szó, hiszen ebben az esetben egyik fél sem érzi jól magát. A gyerek dühöng, semmivel sincs megelégedve, hibáztatja a szüleit, ő pontosan tudja, hogy mi a jó neki, és ne mondják meg neki, hogy mit csináljon, egyszerűen hagyják békén (miközben hihetetlenül sóvárog az után, hogy figyeljenek rá, hogy elfogadják és szeressék, de ezt nem vallja be saját magának sem). A szülő el van keseredve, a haja az égnek áll, és nem érti, hogy hogyan juthattak el idáig, amikor ő mindent megtett a gyermeke normális felnövekedését illetően, vagy mégsem? … ez esetben hol rontotta el (mérhetetlen bűntudat halmozódik fel benne, amit átruház a gyermekére, elkezdi hibáztatni, vádolni őt, és eközben önmagától is egyre távolabb kerül, egyre vastagabb fallal zárja le magát). Mindketten szenvednek, és mégis. Szükségük van egymásra ebben a játszmában, mert így tudnak egymástól energiát nyerni. Igen, az egész semmi másról nem szól, mint arról, hogy elvágtuk magunkat a saját forrásunktól, ahonnan akár minden pillanatban töltődhetnénk, így nem maradt más lehetőség számunkra, mint az, hogy más emberektől nyerjünk energiát a különböző játszmák szintjén, ahol bizonyos szerepekben profi módon vagyunk képesek az energiahiányunkat pótolni. Ennek persze nem vagyunk tudatában, mert ha tudnánk róla, akkor nem így cselekednénk, hiszen ez esetben azt is tudnánk, hogy a játszmák során csakis úgy juthatunk energiához, ha a másikat kimerítjük, vagyis a mi készletünk az ő rovására töltődhet csak fel. Ez a győztes-vesztes mérkőzés igazából senkinek nem jó, valahol a lényünk legmélyén érezzük is, de mit lehet tenni? Joggal mondhatnánk, hogy így él mindenki, ezt csinálja mindenki, ráadásul ezt láttuk otthon, ebben nőttünk fel, a szüleinknek is meg volt/van a maguk drámája, az iskolában is meg kellett vívnunk a csatáinkat és most a munkahelyünkön sincs ez másképp. Igen ám, de meddig lehet ezt csinálni? – kérdem én. És kell-e egyáltalán játszmázni a szó legkomolyabb értelmében? Tényleg csupán annyi lenne emberi hétköznapjaink értelme, hogy valamilyen formában magunkra irányítsuk mások figyelmét és a reakcióik során felszabaduló energiával feltöltődjünk? Nem hinném. Gyermekként természetesen szükségünk volt arra, hogy kiszolgáltatott helyzetünk lévén, odafigyeljenek ránk, hogy nyiladozó értelmünk és önbecsülésünk visszajelzést és megerősítést kapjon azoktól, akiktől a leginkább függtünk, vagyis a családunktól.
Néha nagyon kreatívnak kellett azonban lennünk ahhoz, hogy a szüleink figyelmét magunkra irányítsuk, mert nem mindig elégítették ki az igényeinket, nem mindig volt a figyelmük megfelelő. S, ha a pozitív viselkedésformákkal nem ment, akkor más utat választottunk (általában nem tudatosan), ami lehetett akár romboló hatású ránk és másra nézve is. Egyszerűen elkerülhetetlen, hogy ne tanuljuk meg azokat a szerepeket, amelyek hozzásegítettek illetve segítenek a mai napig ahhoz, hogy energiát nyerjünk.

A felnőtté válás során azonban leválunk a szüleinkről, önálló, felelősségteljes emberekké válunk…legalábbis ezt szeretnénk, de sok esetben mégsem tudunk megszabadulni azoktól a mintáktól, praktikáktól, amiket gyermekkorunkban felépítettünk magunkban, s remekül alkalmaztunk. Lehet, hogy akkor gyermekként ezekre szükségünk volt, de a felelősség felvállalásával más vizekre evezünk, olyanokra, ahol nem kell pl. elsüllyesztenünk a saját hajónkat ahhoz, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet, pusztán abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy már nem a régi megszokott módon akarunk magunknak energiát szerezni. A felelősség felvállalása lehetőséget ad arra, hogy magunk mögött hagyva a gyermeki, majd a szülői megközelítéseket és mintákat, rátalálva önmagunkra valóban felnőttként élhessük az életünket. Az az ember nevezhető felnőttnek, aki a saját életét éli, tisztában van a saját igényeivel, s azzal, hogy senki más nem felelős a személyes életének kimeneteléért, és a boldogságáért csakis ő maga. Vajon Te felnőttél? Én 40 éves voltam, amikor rájöttem arra, hogy nem.

Van egy kapu, valahol ott benned, amit, ha kinyitsz, akkor őszintén magadba tudsz nézni. Ha elég bátor vagy, akkor azt is képes leszel észrevenni, hogy valójában mi a szándékod egy adott helyzetben, egy adott emberrel, hogy milyen gondolatok járnak a fejedben, mit érzel, és valójában mire van szükséged. Ehhez nagyfokú őszinteség kell, mert nem biztos, hogy tetszeni fog az, amivel ekkor szembenézel majd. Lehet, hogy úgy érzed, hogy jobb lenne, ha erről nem tudnál, és tovább űzhetnéd a játékaidat a megszokott minták alapján de, amint belépsz az előbb említett kapun, látni fogod, hogy sokkal tágasabb térbe érkezel és sokkal nagyobbak a lehetőségeid. Persze, hogy félsz, hiszen ez a terep ismeretlen, itt nem működnek a megszokott sémák. Olyan ez, mint amikor egy jelmezbál végén mindenki leveti a maszkját, s meglátod, hogy ki játszotta a hatalmas és félelmetes várurat, a gyenge és ártatlan királylányt, vagy a bohócot. Ezután már nem úgy fogsz ott állni előttük, és nem úgy fogsz beszélni velük, mintha még mindig várurak, királylányok, vagy bohócok lennének. Teljes lényüket látva csodálatos dolog történik. Immáron mindketten teljes lényetekkel lesztek képesek a kapcsolatban részt venni, még akkor is, ha csak te láttál a maszk mögé! Megváltozik a forgatókönyv, megszűnik az energiarablás, és mindketten pozitív mérleggel zártok egy-egy helyzetet. Kezdetét veszi a kapcsolatotok újszerű hullámzása, amely építő jellegű és mindkettőtök fejlődését és előre haladását szolgálja.

De ne félj! Nem kell teljesen felhagynod a játszmázással, ám a játszmák értelme és minősége is megváltozik. Játékká alakul, olyan játékká, amiben jól érzi magát az ember. Megszűnik az a szándék, hogy mindenáron megnyerd a kötélhúzást. Már tudod, hogy nincs értelme annak, hogy a tenyeredről véres cafatokban jöjjön le a hús. Az élet nem ezt akarja.

Az élet rajtunk keresztül akar megnyilvánulni a lehető legjobb módon. Érdemes tehát megadni ennek a lehetőségét. Azt már tudjuk, ha tudjuk, hogy hogyan „élünk”, amikor a megszokott sémáink szerint cselekszünk. A játszmák lehetőséget adnak arra, hogy felnyíljon a szemünk, hogy észrevéve ezeket a sémákat más magasságból tekinthessünk önmagunkra, és annak tudatában, amit ekkor tapasztalunk meg magunkról, engedjük beáramolni az életet és az energiát. Amikor elhagyjuk végre a tudattalan szócsaták és az energiarablás mezejét, amikor tudatosítjuk magunkban a játszmáinkat, akkor a régi szokásaink pozitívumokká, erősségeinkké válnak. Lehet valaki önérvényesítő, magabiztos és vezető egyéniség anélkül, hogy mások felett uralkodna és folyamatosan megfélemlítené őket. Azok, akik nem hagyják lélegezni a másikat, folyton kérdezősködnek és megállás nélkül azt lesik, hogy a másik mit csinál, kamatoztathatják e szokásukat pl. olyan hasznos dolgok megfigyelésében, vagy analizálásában, ami a többiek számára is nagy segítséget nyújt, így válhatnak pl. remek tanácsadóvá, vagy kutatókká. És így tovább.

Amíg nem vesszük észre, hogy hogyan gondolkodunk, hogyan beszélünk és cselekszünk, addig mindannyiszor belebonyolódunk a tudattalan játszmázásba, amivel általában rombolunk. Ám amint tudatosítjuk a gondolkodásunk, a beszédünk és a cselekvéseink mintáit, megindul a változás, még akkor is, ha újra visszacsúszunk egy-egy játszmába. Mert a hangsúly soha nem azon van, hogy mindenáron meg akarjunk változni, hanem azon, hogy legyünk tudatában annak, ahogyan valójában élünk. Ez az önismeret útja, ami óriási távlatokat rejt magában mindenki számára. Összességükben az emberi játszmák is abban segítenek, hogy visszataláljunk végre valódi önmagunkhoz.

„Az élet nem más, mint utazás a halál felé” (Jack London)

A fogantatás pillanatában egy izgalmas, kalandos utazás veszi kezdetét. Számtalan kisebb, nagyobb állomáson halad át a vonatunk, miközben rengeteg különböző emberrel találkozhatunk, megszámlálhatatlan gyönyörű pillanatot élhetünk meg, de megismerhetjük a szomorúság és a bánat ízét, csakúgy, ahogy például a magány és a veszteség okozta fájdalmat is.

A magzati élet világa teljesen más, mint a kisgyermeké. Ilyenkor még nincs te és én. Biztonságos, tápláló, meleg környezetben, egységben élve a mindenséggel egészen más megtapasztalásokban van része a magzatnak. Ha a baba és a mama között megvan a szeretetteljes kapcsolat, akkor a baba általában nem szenved különösebb traumákat a magzati élete során. Természetesen ilyenkor is hatnak rá édesanyja érzelmei és aktuális lelkiállapota, de a szeretet és a melegség, egy kedves hang, egy pocaksimogatás sokat segít az esetlegesen felmerülő stresszes állapot kezelésében, és a keletkezett feszültségek feloldásában. Ha a baba és a mama kapcsolata nem kielégítő, ez ugyanúgy végig fogja kísérni a kis jövevényt élete minden pillanatában, és a magzati élet során szerzett traumatikus élmények nagyban hatással lesznek arra, hogy miként éli majd gyermeki illetve felnőtt életét.Az első nagyobb állomás neve: Születés. Sokan egyáltalán nincsenek tisztában azzal, hogy milyen óriási hatása van a szülés-születés folyamán szerzett tapasztalatoknak a további életszakaszokra. A szülés-születés ugyanis nem csupán egy hétköznapi dolog, ami sajnos futószalagon zajlik a kórházakban. Sokkal több annál. Beavatás mind a mama, mind a baba számára. Olyan fordulópont mindkettőjük életében, mely után nincs visszaút, nem lehet úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Mindketten mássá válnak a folyamat során: a várandós asszonyból anya lesz, míg a magzatból gyermek. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen a megpróbáltatások mezején kell végighaladniuk, át kell élniük az ismeretlentől való félelmet, a kiszolgáltatottságot, a veszteséget, de ha jó a kapcsolatuk egymással, akkor megtapasztal-hatják az együttműködés erejét is. A szülés-születés misztériuma csodálatos élményt nyújthat számukra, de, ha nincsenek rá felkészítve, és ők maguk is a futószalagra kerülnek, akkor szörnyű traumaként is szolgálhat. Azért nem mindegy, hogy születésünkkor milyen tapasztalatokra tettünk szert, mert ezek életünk további szakaszaiban, a különböző élethelyzetekben hozott döntéseinket, és a változáshoz, az új dolgokhoz való hozzáállásunkat nagymértékben meghatározzák. Félünk-e az újtól, az ismeretlentől? Ragaszkodunk-e a régi jól bevált sémáinkhoz még akkor is, ha nem jutunk előbbre általuk? Ez már ott akkor, amikor és ahogy megszületünk, eldől.
A további állomások is fantasztikus lehetőségekkel várnak ránk. Újabb próbatételek, új élmények, új emberek, új megtapasztalások. A csecsemőkor után a kisgyermekkor, majd a játék kora következik, ezt követi az iskolás kor, a serdülőkor, a fiatal, majd az érett felnőttkor, a sort pedig az időskor zárja. Erik Erikson ezekkel a szakaszokkal írta le az ember életútjának állomásait, melyek elnevezései is rámutatnak a folyamatos változásra és az abban rejlő fejlődésre.
E fejlődés során első lépésként az egységből kiszakadva megtanuljuk különválasztani magunkat a környezetünktől. Kialakul a személyiségünk, az énünk, s vele együtt az egónk. Talán ez az a pillanat, amikor szenvedésünk története kezdetét veszi. Hiszen az ego elszakadott állapota miatt vágyakozik ugyan az egységre, de ahhoz hogy ez beteljesüljön, fel kell adnia önmagát. Ez félelemmel tölti el, s hogy erről elterelje a figyelmet, különböző történeteket kreál, védelmezi önmagát, támadja a külvilágot, így vagy úgy próbál életben maradni, de ez az élet tele van el nem fogadással, elégedetlenséggel, kritikával, ellenérzésekkel, és sok minden mással, melyek még jobban eltávolítanak az egységtől, amelyre pedig olyannyira vágyik, hogy bármit megadna érte, kivéve önmagát.
Ha az ego az önmagára ébredő természet terméke, akkor az önmegismerés útján járók felismerhetik, hogy a természet kitükrözi önmagát, hogy fel tudja ismerni önmagát. Így megjelenik a megismerő, a megismerés tárgya és maga a megismerés folyamata. Ebben a hármasságban rejlik az önmagunkra ébredés lehetősége.
Sokan rossznak tartják az egot és meg akarnak szabadulni tőle, holott nagyon nagy szükségünk van rá ahhoz, hogy valóban képesek legyünk megismerni önmagunkat, valódi ÉNünket. Hiszen életünknek valójában ez ad értelmet. Hiába tűzünk ki kisebb nagyobb célokat akár a tanulásban, akár az élet más területein. Hiába teremtjük meg az anyagi jólétet, ideig-óráig eltölthetnek jó érzéssel ezek a földi dolgok, de ha nem töltjük meg igazi tartalommal, szellemiséggel, akkor teljesen mindegy, hogy hány házat, lakást, autót birtokolunk, vagy mennyi pénzzel rendelkezünk és, hogy beutaztuk-e a világot, mindig hiányozni fog valami, és nem fogjuk érteni, hogy miért vagyunk boldogtalanok.
Sokan akkor döbbennek rá arra, hogy mi az igazi érték az életükben, amikor elveszítenek valakit, akit nagyon szerettek, vagy amikor ők maguk fekszenek a halálos ágyukon. Ilyenkor megváltozik minden, lehull a szemünkről a fátyol, amely miatt nem láttunk tisztán. Ekkor valahogy minden világossá és egyértelművé válik, s már nem tudunk a régi módon élni és gondolkodni. Az egonk már nem a vezér szerepét játsza, hanem jó szolgálóvá válik. Új kapuk nyílnak, melyek egy egészen más világba vezetnek. Ennek okán a halál is a beavatási folyamatok egyike. Erőteljes, képes a lelkünk mélyére hatolni és felszínre hozni mindazon értékeket, amikről időközben megfeledkeztünk, olyanokra gondolok, mint az egymás iránti tisztelet, az őszinte odafigyelés, az együttérzés, az empátia, a türelem, a feltételnélküli szeretet, stb. Ha ezekre az értékekre alapoznánk az életünket, és nem várnánk meg, hogy egy hozzánk közel álló személy halála nyissa fel a szemünket, akkor már sokkal korábban egészen más színezetet venne az életünk, ami sokkal boldogabb és örömtelibb lenne.

„Van egy kapocs ég és föld között… ha ezt a kapcsot megtalálod, minden értelmessé válik, még a halál is. Ha viszont nem leled meg, minden értelmét veszti, az élet is.” (The Other Side of Heaven)