Van egy hely ezen a világon, ahol az ember nap mint nap éli az életét. Reggel felkel, elmegy dolgozni, munka után elvégzi egyéb napi teendőit, majd hazatér és hamarosan véget ér a nap. A változatosság kedvéért néha találkozik a barátaival, meglátogatja a szüleit, megnéz egy filmet, vagy vásárol egy plázában és lehet, hogy azon tűnődik, hogy mi értelme van ennek az egésznek. Egyik nap a másik után. Mindig ugyanaz a lemez. A család és a munkahely igényei mind kielégítésre várnak. És ugye ott vannak a saját igényei, amiket szintén jó lenne kielégíteni, de mikor, hogyan és miből? És különben is, elfáradt már, és sokszor úgy érzi, hogy elege van mindenből.

Ez a mókuskerék, amit nem neveznék életnek, csupán őrlődésnek a hétköznapok malmában. S, ez a malom nem válogat, könyörtelenül bedarál. Szétmorzsol, depresszióssá tesz, és az elégedetlenségen kívül semmi mást nem hagy meg. Aki elveszíti a motivációját, s az ambíciójának még csak a szikrája sem marad meg, az biorobottá válik. Számára az élet értelme teljesen elvész, nem marad más, csak a kiszolgáltatottság érzése és a panaszkodás kimerülésig.

Van azonban egy másik oldal, ahol valóban megtalálható az élet.

Ahhoz, hogy ezt megtapasztaljuk néhány kérdést érdemes feltenni magunknak: Azt az életet élem, amit szeretnék? Ha a válasz: igen, akkor minden rendben van. Ha a válasz: nem, akkor jöhet a következő kérdés: Pontosan milyen életet szeretnék élni? Ezen a ponton lehet, hogy időre van szükség, hogy erre a kérdésre is megfogalmazódhasson a válasz. Igen, időre, mert az első néhány ötlet, amely az egós törekvésekből fakad, nem ad igazi választ a kérdésre. Tehát érdemes várni, amíg a szív szava meg nem hallatszik. Ezeket a vágyakat érdemes leírni, majd jöhetnek a következő kérdések: Mit teszek annak érdekében, hogy a szívem vágya szerint élhessek? Mit tegyek ahhoz, hogy a szívem vágya szerint élhessek? Van-e bátorságom ahhoz, hogy megtegyem?

Csupán néhány kérdés, s a válaszok sok mindent elárulnak rólad. Rádöbbenhetsz arra, hogy mi akadályoz, és megtalálhatod a módját annak, hogy hogyan számold fel az akadályt. Bízz magadban, hiszen TE vagy, aki mindenre tudja a választ a saját életeddel kapcsolatosan. Nem te, akit a neveden szólítalak, hanem TE, aki fizikai valódon keresztül szeretné kifejezni és megtapasztalni önmagát. Ha nem érzed jól magad a bőrödben, ha nem tetszik az életed, ha mókuskerékben érzed magad, az azért van, mert nem az utadat járod. Vakvágányra kerültél, s az ÉN-ed nem tud kifejezésre jutni benned. Próbál szólni, így vagy úgy üzenni, amihez a testedet használja, mert ez a híd közted és Önmagad között. Légy figyelmes tehát Önmagad felé.

Szeretnék most megosztani veled egy rövid gyakorlatot, (lehet, hogy régebben már elküldtem neked, sebaj. Az ismétlés sosem árt.) Ha van kedved, próbáld ki:

Amikor túlságosan zaklatott, feszült vagy, hiába akarsz lazítani. Képtelen leszel rá. Ilyenkor sokkal jobb, ha rátekintesz a zaklatottságodra illetve a benned lévő feszültségre és minél jobban megéled azt. Amikor túl sok gondolat van a fejedben és képtelen vagy meditálni, ne erőltesd, semmi értelme. Ehelyett inkább hagyd, hogy ott legyenek a gondolatok, lélegezz mélyeket és érezd, hogy milyen hatásokat idéz elő a mély légzés benned. A gondolatok továbbra is cikázhatnak a fejedben, de amint a légzésedre irányítod a figyelmedet, már nem érintenek meg a gondolatok. Nem tudsz egyszerre gondolkodni és érezni! A figyelmed tehát a légzésen van. Lassú, mély belégzést lassú, nyugodt, teljes kilégzés követ. Lélegezz lazán, mélyen és nyugodtan. Figyeld meg, hogy mi történik a testedben, s hogy milyen érzéssel jár ez együtt. Lélegezz tovább, amíg teljesen megnyugszol, ellazulsz – majd figyeld meg, hogy érzel-e áramlást a karjaidban, a lábaidban, a testednek bármely pontján. Ha igen, merülj bele – hiszen rátaláltál az életre! Hagyd, hogy átjárjon és feltöltsön! Majd tedd fel az előbb említett négy kérdést magadnak újra, vagy más kérdéseket, amelyek most foglalkoztatnak leginkább – és figyelj a válaszokra!

Eleinte végezd csukott szemmel a gyakorlatot, így könnyebb befelé figyelni. Később aztán már nyitott szemmel is menni fog minden szituációban.

Amikor élsz – a saját életedet éled – akkor érzed, hogy jó úton jársz. Olyankor egyre több ajtó nyílik ki előtted, felszaporodnak a véletlenek, és minden elindul. Lehet, hogy lassan, de elindul. Attól függően haladsz az úton, hogy mennyire hagyod magad mögött a félelmeidet, az aggodalmaidat, az irányítani akarásodat, és mennyire adsz teret a bizalomnak (az univerzumba és önmagadba vetett bizalmadnak). És jusson eszedbe: nem a sebességen van a hangsúly, hanem azon, hogy önmagadat éled-e. Lényegében mindegy, hogy hol dolgozol, vagy mi az aktuális napi tevékenységed – a kérdés, hogy abban önmagadat éled-e! Ha igen, akkor a szívedet öröm járja át, s a lelked nyugodt.

Amíg ezt nem érzed, addig a különböző helyzetek, emberek, történések, stb. a legkülönfélébb érzelmeket hozhatják ki belőled, amelyek hullámzása nagymértékben meghatározza a hangulatodat, a reakcióidat, a tetteidet. És ez így van rendjén.
Vegyünk egy példát: gyötör a féltékenység. A párod akár ad okot arra, hogy féltékeny legyél, akár nem, ez az érzelem nem őróla szól, hanem rólad. Milyen viszonyban vagy a féltékenységgel? Talán azt mondod: nem akarok féltékeny lenni, mert tudom, hogy az agyára fogok menni, inkább megpróbálok bízni benne. De nem megy, mert a féltékenység tovább gyötör. Ha újra elnyomod, egy időre megfeledkezhetsz róla, becsaphatod magad, de ő, mármint a féltékenység ezt nem fogja jó néven venni, így aztán újra rád tör a legváratlanabb helyzetben. Egészen addig gyötörni fog, amíg nem vagy hajlandó teljes egészében megélni azt magadban. De miért is nem vagy erre hajlandó? Talán félsz valamitől? Igen, tudat alatt sejted, hogy van ott valami, ami csakis rólad szól. Ám, ha belemész az érzésbe, megéled, hagyod kiteljesedni magadban, akkor ráláthatsz arra, hogy mit rejt maga mögött, hogy mi a valódi oka. Ekkor tudod megoldani, feloldani, és magad mögött hagyni. Soha többé nem fog problémát okozni az életedben. És így van ez minden más érzéssel-érzelemmel is.

Tehát: Mókuskerék vagy Élet? Vegetálás (pihegés és az érzelmek elnyomása) vagy Létezés (lélegzés és az érzelmek megélése)? A jól ismert hétköznapok vagy az ismeretlen terepek, ahol teret adhatsz a benned élő gyermek kíváncsiságának és felfedezővágyának? Ez itt a kérdés. És a válasz?

***

Igent mondani a jóra és a szépre, igent mondani arra, ami kellemesen érint bennünket, nem nehéz. Olyan kapcsolatokra, amelyek örömmel gazdagítják az életünket, olyan helyzetekre, amikben jól érezzük magunkat vagy olyan történésekre, amelyek pozitívan hatnak külsőnkre és bensőnkre egyaránt, természetes módon bólintunk és engedjük be a hatását minden ellenállás nélkül.

De mit teszünk, ha olyasvalamivel találkozunk, ami egyáltalán nem tetszik, amiről azt gondoljuk, úgy érezzük, hogy nagyon, de nagyon távol áll tőlünk. Amikor olyan események részévé válunk, amik félelmet, ellenállást esetleg gyűlöletet keltenek bennünk. Tudunk-e igent mondani ezekre is? El tudjuk-e fogadni, be tudjuk-e engedni magunkba, még ha szörnyűségesek is? Feltesszük-e a kérdést, hogy vajon hol van ez bennem? Hiszen az „Amint belül, úgy kívül” tanítás nem szelektál. Soha nem mondja azt, hogy ez jöhet, de a másik nem. A szépet és a jót én magam teremtem, de a szörnyűségeket, na azt azért már nem.

Gondoljuk csak végig. Abban a pillanatban, amikor másra hárítom azoknak a szörnyűségeknek a felelősségét, amikkel én magam találkozom az életem során, nem lehetek más, csak áldozat. Amennyiben áldozatként élek, nem én döntök, nincs hatalmam semmi felett, vagyis az életem másoktól függ. Félek, és ebben a rettegésben élem az életemet, s keserítem meg vele másokét is körülöttem. Ám ez is egy választás, mégpedig a saját döntésem jogán, csupán annyi a különbség, hogy nem vagyok tudatában annak, hogy minderről én magam hoztam döntést.

Ha felvállalom a saját életemért a felelősséget, akkor azt is tudom, hogy minden, amivel találkozom a saját teremtésem. Igen tudom, ez ismét elég bizarrul hangzik, és azt is tudom, hogy sokan ezt még mindig nem fogadják el. Nem mondom, hogy könnyű elfogadni, és azt is tudom, hogy ijesztő lehet. Ám sokkal ijesztőbb az, amikor abban a hitben élem az életemet, hogy ki vagyok szolgáltatva a családomnak, a munkahelyemnek, a társadalomnak, mindennek.

Hadd meséljek el egy történetet.

Éjjel van. Egy kis baráti társaság úgy dönt, hogy betér egy szórakozóhelyre beszélgetni, táncolni, iszogatni. Egyikőjük úgy érzi, nem szívesen megy oda be, és eszébe jut, hogy miért is nem ment el inkább bowlingozni egy másik társasággal. Aztán mégis bemegy. Le akarja adni a táskáját a ruhatárba, de figyelmeztetik a barátai, hogy itt már a ruhatárból is tűntek el holmik, inkább tartsa magánál a táskát. Nem jó érzéssel ugyan, de hallgat a többiek tanácsára. Asztalt keresnek, találnak. A hely zsúfolt, rosszul megvilágított. Eleinte semmi gyanús dologgal nem találkoznak, ezért úgy döntenek, hogy körbenéznek a mulatóban. Miközben a vállán átveti a táskát, újabb jó tanács érkezik: ’ne vidd magaddal, rengeteg ember van itt, kilophatnak belőle valamit úgy, hogy észre sem veszed, mi itt maradunk, majd vigyázunk rá’. Érzi, hogy nem kéne ezt tennie, de mégis csak ez tűnik logikus érvekkel alátámasztott lépésnek, pláne, hogy más is úgy dönt a barátok közül, hogy rábízza az ott maradókra az értékeit. Néhány perc múlva visszatérve a táskáknak hűlt helye. Hiába vigyáztak rá, megtörtént a baj.

Ki a hibás? Van-e áldozat? Ha veled történt volna, Te hogyan élted volna meg? Milyen érzések bukkannak fel, milyen gondolatok születnek most meg a fejedben?

A lehetséges utak száma végtelen. Minden döntés egy másikat hoz magával, s a végén kilyukadsz valahova. Közben pedig érzések merülnek fel, gondolatok tarkítják az utadat, s ezek is befolyásolják a következő lehetséges választást. Honnan jön az érzés és a gondolat, ami a számodra helyesnek vélt utat mutatja? Mi minden határozza meg, hogy hogyan érzel egy adott pillanatban vagy, hogy kiről, miről mit gondolj? Ismered-e magad annyira, hogy tudd, minek higgy és minek ne, ami a bensődből érkezik?

Ha áldozatként élünk, akkor az előző történetben mindenki hibás, csak mi nem. Mi jól akartuk csinálni, de a többiek nem hagyták.

Ha azonban mögé látunk, akkor láthatjuk a döntéseink sorozatát, a belső hang jelzéseit, amiknek nem hittünk, s ami törvényszerűen magával hozza azt a megtapasztalást, ami természetesen nincs ínyünkre. Egyfelől elloptak mindent, ami fontos nekünk, másfelől, ha bevalljuk magunknak és másoknak, hogy hány olyan lehetőség adódott, ami révén elkerülhettük volna azt, hogy ilyen helyzetbe kerüljünk, akkor bocsánat a kifejezésért, tök hülyének fogjuk érezni magunkat.

Ki-ki a maga módján mindig meghozza a saját döntését, de tudd, hogy az áldozatok semmi mást nem tesznek, mint pusztítják önmagukat és ezáltal a világot. Természetesen meg kell élni az áldozatiságot is, különben nem tudnánk, hogy mi az ellentétpárja. De vigyázz, ne ragadj bele! Nem éri meg! Történjen bármi, mondj rá IGEN-t, éld meg a vele járó érzelmeket, haragot, félelmet, stb., majd lépj tovább. Hiszen nincs rossz döntés, csak döntés van. A fenti történet is csak látszólag rossz azoknak, akiknek eltűnt a táskája. Megtapasztaltak valamit, amiből tanultak, ami által gazdagodtak. Milyen érdekes paradoxon, nemde?

Tehát, ha megélted, lépj tovább. S, hogy merre? A középpontod felé. Amíg a félelmek rabságában élsz, nem vagy középen. Ugyanis középen nyugalom van és béke, biztonság és szeretet. Amikor ezeket érzed, tudhatod, hogy megérkeztél. De ne ostorozd magad, ha nem tudsz sokáig középen maradni. Itt élsz a Földön. Azért jöttél, hogy megtapasztald milyen az élet, milyen a meleg és a hideg, a kellemes és a kellemetlen, milyen az együtt és az egyedül, és milyen az a számtalan különféle helyzet, ami még rád vár a velejáró gondolatokkal, érzésekkel és a tetteid következményeivel együtt. Ezt ne akard kihagyni vagy elkerülni, amúgy sem tudnád. De a „kilengés” után mindig térj vissza középre és onnan nézz rá, hogy mi is történik valójában. Ekkor látni fogod, megérted és megérzed, hogy merre visz az utad, illetve, hogy úgy élsz-e és azt teszed-e, amit a lelked kíván általad. Ekkor válsz képessé arra, hogy kövesd a szíved szavát, a csendes belső hangot, amely gyengéden és türelmesen vezet végig az úton.

Tagadhatatlanul beköszöntött a tavasz. Bár itt-ott a hegyekben még találunk hófoltokat, az egyre erősödő napsütés hatására lassan, de biztosan ébredezik mély álmából a természet. Fák ágai nyúlnak az ég felé, virágok friss hajtásai bújnak ki a föld alól – hm, milyen érdekes. Mennyi minden előzi meg ezt a folyamatot, amiről vagy fogalmunk sincs, vagy egyszerűen nem foglalkozunk vele. Természetesnek véljük, hogy megtörténik, hiszen mindig, minden évben ugyanúgy zajlik, s amiért megszokottá vált, az apró részletek el is kerülik sokszor a figyelmünket.

Most azonban arra kérlek, nézz körül a természetben, nyitott szemmel, de leginkább nyitott szívvel tedd ezt, és szívd mélyen magadba, amit érzékelsz. Érezd a földet a talpad alatt, élvezd a langyos szél játékát a hajadon és add át magad a melengető napsütésnek. Nagyon sok erőt és energiát kaphatsz most ezektől az elemektől.

Aztán figyelj befelé és szemléld csendben, hogy mi történik benned.

Milyen változásokat érzékelsz magadban? Születésed pillanatától kezdve annyi mindenen mentén keresztül. Megtapasztaltál jót és rosszat, bizonyára voltak könnyebb és nehezebb időszakai is az életednek. Mindezek most ott vannak benned, emlékként, érzésekként, tapasztalatokként. De mondd, mihez kezdesz velük? Számtalan leckét megtanulhattál már az életed iskolájában, s azokon a területeken észre is veheted, hogy valami megváltozott benned és törvényszerűen körülötted is. Biztosan vannak azonban még olyan területek, ahol újra meg újra ugyanabba a gödörbe pottyansz. S most, ebben az időszakban (2012 márciusában) talán Te is érzékeled, hogy sokkal erőteljesebben tapasztalható a gödör tanító ereje. Sokkal impulzívabbak a helyzetek, mert egyszerűen észre kell, hogy vegyük végre a régi még megmaradt mintázatainkat.

Az elmúlt hetekben több olyan emberrel is találkoztam, aki nagyon nagy változásokon ment/megy keresztül, nagyon mély megtapasztalásokkal. (Ez részben a ringató tanfolyamon való részvételüknek köszönhető, nagyrészt azonban annak, hogy ők maguk készen álltak erre a mélyreható változásra.) Volt, aki arról panaszkodott, hogy nem tud szeretni, majd két hét leforgása alatt kinyílt a szíve és megérezte milyen is az szeretni és szeretve lenni. Másvalaki mindent görcsösen csinált, tele feszültséggel és félelemmel, majd „hirtelen” megtapasztalta milyen az, amikor elengedi magát és lazán teszi ugyanazt. A különbség leírhatatlan. Volt, aki a saját korlátai között vergődve élte az életét, majd a korlátok felolvadása során megélte a mérhetetlen szabadság adta könnyedséget, miközben ahelyett, hogy tele lett volna a „jaj, mi lesz” vagy a „most mit tegyek” és egyéb hasonló félelmekkel, olyan biztonságban érezte magát, amit megint csak nem tudott szavakban kifejezni. És még sorolhatnám, de talán ez a néhány példa is jól mutatja, hogy ez a tavasz más egy kicsit, mint a többi. Sokkal mélyebb rétegeket érintő és sokkal nyilvánvalóbb, hogy igen, a változás zajlik – kívül és belül egyaránt. Ha hagyod, akkor egyszerűen megtörténik. Ne félj, nincs mitől félni! Ezen az úton mindannyian együtt megyünk, akkor is, ha ezt esetleg még nem érzékeled.

Ne hidd el, de tapasztald meg Te is, hogy biztonságban vagy. Sokkal nagyobb biztonságban, mint amikor Te magad irányítod az eseményeket.

Az irány adott: télből tavasz – álomból ébredés – a sötétségből a FÉNY FELÉ.

2011 decembere óta nagyon sok érdekes megtapasztalásban volt részünk/részem, izgalmas, kalandos napok után valahogy úgy összegezhetném őket: most már valóban látszik MINDEN. A legkülönfélébb helyzetekben lettem próbára téve, amikor számomra is ki kellett, hogy derüljön, hogy mi a fontos, hogy hol vagyok én, pontosabban, hogy meddig tartok én, és hol kezdődik a másik – ne azért csináljak meg valamit, mert a másik ezt akarja/elvárja tőlem, hanem azért, mert én akarom. Ha pedig valamit nem akarok megtenni, elvállalni, felvállalni, akkor bátran ki tudjam mondani úgy, hogy ne bántsak meg vele senkit. Ezekben a helyzetekben bizony nem csak az új úton járó részeim (tulajdonságok, érzések, gondolatok és válaszok formájában) voltak jelen, hanem háttérben megjelentek a régi eszközök, a megszokott minták (melyek alapjai a megfelelési kényszer, a kudarctól való félelem és társai), de az elfogadás és a szeretet fényében már nem tudtak rombolni. Az átalakulás folyamatos – vannak persze zökkenők, de ha ezekre is úgy tekintünk, mint tanításokra, akkor többé már nem ostorozzuk magunkat.

Talán benned is elindult a folyamat, és megtapasztalva, hogy képes vagy újabb és újabb részeidet felfedezni más szemmel tekintesz a környezetedre. Akárhogy is legyen, arra bíztatlak: MENJ BÁTRAN TOVÁBB és LÉGY MAGADDAL TÜRELMES! Ne várj csodát, pontosabban ne kívülről várd! Még mindig sokan vannak, akik azt akarják, hogy mások mondják nekik, hogy mi a baj velük, hogy mit kéne tenniük. Azt gondolják, mert ebben a hitben élnek, hogy egy náluk „okosabb”, „különleges képességekkel” rendelkező ember tudhatja csak igazán a válaszokat. Nem akarják sem elhinni, sem megtapasztalni, hogy a válaszokat mindenki saját magán belül találja meg. Egyre többen vannak azonban, akik maguk mögött hagyták már ezt a régi hiedelemrendszert, és bár kicsit félve, de elindultak a saját útjukon, megtalálva azt a segítséget, ami nem veszi el tőlük a saját belső erőforrásuk megtalálásának élményét.

Ha ezen az úton jársz elképzelhető, hogy egy technika szerelmese leszel, és úgy érzed, neked ezt vagy azt kell csinálnod, mert abban tudsz kiteljesedni. Ha így van, légy nagyon résen, mert máris vakvágányra kerültél … a technika ugyanis csupán eszköz ahhoz, hogy megismerd önmagad, de soha nem az által a technika által tudsz kiteljesedni. Ha a technika segített neked rátalálni önmagadra, akkor már teljesen mindegy, hogy az adott technikát gyakorolod-e, a vasárnapi ebédet főzöd éppen vagy havat lapátolsz, mert rá kellett jönnöd arra, hogy MINDEN pillanatban benne van MINDEN és a „spiritualitásodat” nem csak a meditáció vagy pl. a ringatás közben tudod megélni.

S, hogy hogyan tovább? Egyszerű – (pont ezért nehéz az elme számára): Add meg magad annak, ami van és figyelj befelé! Amikor észreveszed, hogy hogyan működsz, és meglátod magadban a poros, idejétmúlt, ám megrögzött dolgokat, rá fogsz jönni, hogy milyen gátak akadályoznak az előrejutásban, és rá fogsz jönni arra is, hogy ezek a dolgok hogyan vezetnek majd el téged valódi önmagadhoz, ami pedig meg fogja mutatni, hogy mi a saját utad. Sokszor emlegettem már, hogy ’Minden érted van!’. Amikor túllépve az értelmen ezt tényleg meg is tapasztalod, akkor nem fogsz többé panaszkodni, és nem fogsz többé félni. Sőt! Akkor azokat a dolgokat, tevékenységeket és kapcsolatokat fogod keresni, amik jókedvet, örömöt és könnyedséget hoznak az életedbe. Akkor nem fogsz olyasmikkel foglalkozni, amik lehangolóan hatnak rád. Nem azt mondom, hogy nem lesznek problémáid, hanem azt, hogy másképp tekintesz majd rájuk. Akkor már nem a félelem állapotából indulsz neki egy napnak, ami nagyban meghatározó tényező a hangulatunkat, a reakcióinkat és a döntéseinket illetően.

Február van. Ez a Jégbontó hava. Bár még csak most köszöntött be igazán a tél, mégis ez az az időszak, amikor leginkább készen állunk arra, hogy a régi megrögzött szokásaink, hiedelmeink felolvadjanak, s immáron befejezve akadályozó funkciójukat szabad folyást engedjenek egy új élet csírájának, amely a Kikelet havában, azaz márciusban megszületni ígérkezik mindenkiben. Figyeld a természetet hogyan változik, és szemléld a benned zajló változásokat. Ne tulajdoníts túl nagy jelentőséget semminek az életedben. Egyszerűen legyél olyan, mint egy tiszta vizű patak, ami nem tudja, hogy mikor és hogyan éri el a tengert, mégsem aggódik miatta. Könnyedén csordogál a medrében, és nem ijed meg attól, ha más patakokkal találkozik, sőt! Befogadva mindazt, amit másoktól kap, folyóvá duzzad, egyre nagyobb és nagyobb mederben halad tovább, egyre nagyobb területet érintve a Föld színén. Néha megkerül egy szigetet, kisebb-nagyobb kanyarokat ír le, de végül – akármerre is járt addig – megérkezik, hogy eggyé váljon a végtelen óceánnal.

Az ember boldog akar lenni. Keresi, kutatja, de nem találja. Néha, ideig-óráig érzékeli, de aztán elillan a boldogság és ott marad a szürkeség és a szomorúság. Ott maradnak a nehézségek, a problémák és megint csak azt érzékeli, hogy nem sikerült.

Több kérdés is felmerül bennem ezzel kapcsolatban: Mihez kezdünk a nehézségeinkkel? Hogyan tekintünk rájuk? Mennyire tudjuk megélni azt, ami van? Mennyire tudjuk megadni magunkat annak, ami van? – és itt nem a megalkuvásra gondolok.

Életem során számtalan olyan helyzet adódott, ami nem volt könnyű, némelyikbe majdnem „belehaltam”, sőt, volt olyan is, amibe a lelkem egy része szó szerint bele is halt. Akkoriban még nem tudtam, hogy mit tegyek, ezért úrrá lett rajtam a kétségbeesés, a félelem, a ’mihez kezdek most’ érzése, és ezek az érzések komolyan meghatározták a hétköznapjaimat, a döntéseimet, az emberekkel való kapcsolataimat. Jobbnak láttam bezárkózni, mert úgy éreztem, hogy bármi, ami kívülről, másoktól ér, az fájdalommal jár és én nem akartam szenvedni. Arról fogalmam sem volt, hogy valójában én teremtem a szenvedést magamnak.

Egyszer aztán eljutott hozzám is az üzenet: ’Mitől is félsz valójában? A szenvedéstől vagy az örömtől? Nézz körül az életedben, és figyeld meg, hogy mi vesz körül! Mindaz, amit magad körül látsz, megmutatja neked. Azt mondod, nem akarsz szenvedni, mégis tele van az életed szenvedéssel. Tehát akkor mitől is félsz? Nem engeded be az életedbe az örömöt, lehet, hogy észre sem veszed, amikor megérkezik, mert az antennáidat másik csatornára hangoltad – a szenvedés csatornájára. Vedd hát észre, hogy amitől azt gondolod, hogy félsz, abban élsz, vagyis valójában nem is félsz tőle. Jól megvagy vele a hét minden napján. Amitől valójában félsz az az öröm. Innentől kezdve nincs más dolgod, mint megfigyelni azt, ami van és választani a kettő között: SZENVEDÉS vagy ÖRÖM? Melyik legyen? A döntés, mint mindig, most is a Te kezedben van.’

Furcsa volt szembesülni ezzel a dologgal, de aztán történt velem még valami, ami teljesen kiemelt az összes nehézségemből, és ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentem az előző üzenet valóságtartalmának valódi mélységére. Egy meditáció során visszakerültem a teremtés pillanata előtti állapotba. Ebben az állapotban nincsenek emlékek, nincsenek problémák, mert ekkor még nincs semmi. A Semmiben azonban ott van Minden, ami a mérhetetlen biztonság, nyugalom és béke érzésével járt együtt. Ott akkor átéltem valami olyasmit, ami ráébresztett arra, hogy bátran megadhatom magam annak, ami van, mert minden út ugyanoda vezet. Az összes lehetőség adva van, mindig, minden pillanatban, csupán az elképzeléseink és a félelmeink takarják el őket a szemünk elől.

E bolygón eltöltött néhány év (kinek mennyi), csupán arról szól, hogy így vagy úgy megtapasztalásokat gyűjts, megéld és magaddal vidd, mint tudást. Nincs semmi ezen a világon, semmi tárgyi dolog, amit magaddal tudsz vinni miután véget ért az utolsó felvonás, amiben még játszottál. De mindaz, amit a játék során megtapasztaltál, amit megéltél, ami megérintett, ami által változtál, megértettél, újjászülettél, mindaz, amit adtál és kaptál és érzések formájában megszületett benned – ezek mind a részeddé válnak, és ezek azok a kincsek, amiket magaddal vihetsz, amikor úgy döntesz, hogy számodra véget ért az előadás. Igen, erről is Te döntesz, de ha ez túl bizarr a számodra, akkor még ne foglalkozz vele.

Egyszerűen csak engedd meg magadnak, hogy megéld az életedet, ne nyomd el többé magadban a nem kívánatos, negatívnak minősített érzéseket (az elégedetlenséget, a félelmet, a haragot, stb.), hanem engedd, hogy lényed részeként ott legyenek és átáramoljanak rajtad. Tekints rájuk is szeretettel és lélegezd őket át magadon. Érezz mélységes HÁLÁT mindenért, ami történik veled, mert ez segít hozzá ahhoz, hogy hamarabb túljuss a nehézségeken, hogy tovább tudj lépni, mert mindig van tovább. Csak akkor hiszed azt, hogy nincs tovább és itt a vég, ha megállítod az áramlást, ha áldozatként tekintesz önmagadra és elkezdesz panaszkodni. Ilyenkor óhatatlanul beleragadsz az adott helyzetbe, az lesz a valóságod, és senki nem tud meggyőzni arról, hogy másképp is lehet. Müller Péter azt mondja, hogy ami nehezen megy, amin nem tudsz túljutni, ahol mindig falakba ütközöl, ott a sorsfeladatod. Tehát ahelyett, hogy elfutnál előle, inkább nézz szembe vele és figyeld meg, hogy mi a dolgod, mi az, ami mindig visszaköszön. Nagyon izgalmassá válik ezáltal az élet!

Az ember a világegyetem rendkívül törékeny és sebezhető fizikai teremtménye, mindamellett egy csodálatos lény, aki képes öntudatra ébredni és a tudatosságát kiterjeszteni. A tudatosságban rejlő hatalmas erő és a sebezhetőség együtt van jelen bennünk / benned. Hogy melyiknek mekkora teret adsz, ezt is Te döntöd el azzal, hogy honnan élsz. Csak a fizikai valóságod talajáról éled az életedet, a világegyetem apró kis porszemeként, amit oda fúj a szél, ahova csak akar, vagy megengeded, hogy kinyíljon a tudatod és felvállalod Önmagadat a fizikai testedben megtapasztalható sebezhetőségeddel együtt, tudva azt, hogy Te, a tiszta Tudat, magad vagy az életed teremtője.

Izgalmas utazást és megtapasztalásokat kívánok!

Az új világ kialakulóban van, s lehet, hogy néha úgy érzed, össze vagy zavarodva. Nem érted, hogy mi történik körülötted, mi történik benned. Az események nagyon gyorsan zajlanak, ezért aztán elképzelhető, hogy lelkileg meg is viselnek. Ne légy miatta elkeseredve, ez így van most rendjén.

Az új világ a Szeretetre épül. Más értékrend kezd napvilágot látni. A segítségnyújtás, az együttműködés, az együtt haladás, a megértés, az odafigyelés, a türelem, az elfogadás, a megbocsátás és még sorolhatnám azokat az értékeket, amik az alapját képezik annak, ami felé tartunk. A változás, átalakulás időszakában törvényszerű, hogy mindaz, ami nem Szeretet a felszínre emelkedik, s mint egyfajta árnyoldal megmutatja magát. Többé már nem bújhat el, nem áskálódhat, nem okozhat „ártatlanul” problémákat, s nem tekintheti áldozatnak magát a többiek zsarnoksága alatt. Van, aki számára ez nagyon mély, fájdalmas megtapasztalásokat eredményez, sőt még az is előfordulhat, hogy nem hiszel a szemednek, az érzéseidnek, s ismét elkezded megmagyarázni magadnak, hogy mit miért kell még mindig ugyanúgy tenned, mint azelőtt. Talán még mindig becsapod magad, de már nem teljesen leplezetlenül, hiszen egyre nagyobb a rálátásod önmagadra. Egyre nagyobb teret engedsz annak, aki valójában Vagy, és ez eltölthet a biztonság, a béke és a belső nyugalom érzésével. Ahogy tovább haladsz az úton, még mindig dúlhat benned harc, hiszen az ego számára ez komoly háború. Nem fogja egykönnyen letenni a fegyvert, sőt, inkább latba veti minden régi, jól ismert sémáját ahelyett, hogy az uralkodó pozíciójából önként és dalolva foglalja el a jó szolgáló helyét benned. Ő a saját létezéséért küzd, annak ellenére, hogy az évszázadokon át olyannyira áhított boldogságot képtelen volt megtalálni azáltal, hogy átvette a hatalmat. A régi világ mintázata, a hatalomvágy, az elkülönültség, a kizsákmányolás, a siker és a pénz utáni hajsza, mások hibáztatása, a felelősség fel nem vállalása, a szeretet feltételekhez kötése, a családok és a kisebb-nagyobb közösségek széthullása nem fog egyik pillanatról a másikra megszűnni. Téves az elképzelés, hogy 2012.december 21-én megtörténik a csoda, belépünk az Aranykorba, és innentől kezdve mindenkinek csodálatos élete lesz. Aki így gondolkozik, továbbra is a sült galambra vár, ami sosem fog belerepülni a szájába.

Az új világ, a feltétel nélküli Szeretet és a teljes elfogadás világa csak általunk kelhet életre.Egyre többen ébrednek fel hosszú Csipkerózsika-álmukból, de attól függően, hogy kiben mennyire erőteljes az ego uralma illetve, hogy ki mit szeretne még megtapasztalni a régi világból a személyes fejlődéséhez, ragaszkodhat a régi elképzeléseihez, mintázataihoz, és cselekedhet, reagálhat úgy, ahogy mindig is tette. Bizonyos helyzetekben azonban már megkezdi bontogatni a szárnyait, és ahogy a kismadár egyre magasabbra és magasabbra száll. Egyre jobban képessé válik arra, hogy figyelmet szenteljen annak a folyamatnak, ami önmagán belül zajlik, idejében fülön csípve a régi sémákat, és ráébredve azokra az apró kis csodákra, amiket meg tud élni a láthatóan és tapasztalhatóan őrült, régi világ díszletei között. Az új világ nem egy rajtunk kívül álló valami, amire várnunk kell, hogy eljöjjön végre. A mi felelősségünk, hogy elhozzuk a Földre, hogy általunk valósuljon meg. Ahogy mi magunk gyógyulunk, úgy gyógyul a Föld is, úgy gyógyul a világ is.

Lehet, hogy még nem hiszel benne, lehet, hogy már kezded szokni a gondolatot, hogy a teljes felelősség felvállalása az egyetlen út a teljes gyógyulás felé. Mit is jelent ez? Talán hallottál arról a hawaii terapeutáról, aki egy egész osztálynyi közveszélyes őrültet gyógyított meg csupán azzal, hogy felvállalta teljesen a saját felelősségét azzal kapcsolatban, amivel a világban találkozott. Tudta, hogy mindaz, amit kívül lát és tapasztal önnön magának egy része. Megkeresve magában ezeket a részeket a következőket ismételte némán mintegy mantraként: „Bocsáss meg! Szeretlek!”. És ez elég volt ahhoz, hogy az osztályon lévő elmebajos betegek egy idő után gyógyultan haza mehessenek. Ez a Ho’oponopono módszere, a hawaii terapeuta pedig Dr. Ihaleakala Hew Len. (Bátran nézz utána, érdekes dolgokat fogsz róla találni az interneten.)

Elhiszem, ha mosolyogsz ezen a történeten. Én is különösnek találtam, amikor néhány évvel ezelőtt olvastam róla. Azóta többször megtalált, de valahogy mindig feledésbe merült, pedig mindannyiszor megérintett. Néhány napja azonban ismét eljutott hozzám, vettem a fáradtságot és újra végigolvastam. Ekkor döbbentem rá arra, hogy sokáig azt gondoltam, tudom, hogy mit jelent a teljes felelősség felvállalása, pedig valójában lekorlátoztam magamban bizonyos részeket. Nem tudtam mindenre és mindenkire úgy tekinteni, mint a bensőm kivetítésére, mert voltak olyan megtapasztalásaim, amelyekről képtelen voltam elfogadni, hogy azok bennem vannak. Volt olyan is, amit már elfogadtam, csak éppen nem tudtam vele mit kezdeni. Most, a hawaii terapeuta segítségével sikerült túllépnem ezeken a korlátokon és bár még nagyon rövid ideje, de tiszta szívből gyakorolom az önmegbocsátás művészetét. Mi több, ráébredtem arra is, hogy a Holistic Pulsing gyakorlása során valójában ezt csinálom/csináljuk, ezt tanítom, ezt az üzenetet juttatom el mindenkihez, akiket így vagy úgy, de megérintett a ringatás és a benne rejlő Szeretet terápia. Mindenki, aki felfekszik a kezelőágyra a nagybetűs Megbocsátás és Szeretet részévé válik – és – gyógyul. Így lesz aktív résztvevő azon az úton, ami az új világba vezet. Mindenki, aki hozzám jön el kezelésre, valójában a saját bensőmből származik, e nélkül ugyanis nem létezne a világomban. Most már tisztán látom, hogy mi a teendő. Mindössze ennyi: „Bocsáss meg! Szeretlek!”

Szinte látom, ahogy elindulnak benned a gondolatok azzal kapcsolatosan, hogy akkor most mi is az igazság: „csak azzal foglalkozzak, ami rám tartozik, ne vegyem át másoktól azt, ami nem az én dolgom, ugyanakkor vállaljam fel a teljes felelősséget önmagamért és az általam teremtett világért?” Igen, így van. Ez a paradoxon úgy igaz, ahogy van, de ne gondolkozz rajta, mert az elme nem képes arra, hogy megértse. Számára ugyanis nem lehet két ellentétes állítás egyszerre igaz. Inkább kezd el gyakorolni a megbocsátást és a szeretetet, és figyeld meg, mi történik Veled és körülötted!

***

BOCSÁSS MEG VÉGRE MAGADNAK és SZERESS!

Haladjunk együtt az úton!

Pörög a világ, s benne pörögnek az emberek. Az egész olyan, mint egy óriási nagy kalandpark, ahol mindenféle érdekes vagy éppen unalmas dolgot ki lehet próbálni. Van, aki azt próbálja éppen, hogy hogyan tud megbirkózni a munkahelyi problémáival, a megélhetéssel, a kamasz gyerekeinek egyre csak fokozódó igényeivel. Van, aki nem találja a párját, pedig nagyon keresi. Mások a beteg szüleiket ápolják, és nem marad másra sem idejük, sem erejük. Van, aki az anyagi gazdagságot éli, van, aki a szegénységet. Van, aki egészséges, van, aki beteg, van, aki elégedett azzal, amit tapasztal, mások pedig elégedetlenek. Ők azok, akik a kritizálást, a panaszkodást esetleg mások vagy önmaguk hibáztatását gyakorolják éppen. Vannak olyanok is, akik megtalálták a belső békéjüket és képesek arra, hogy megőrizzék a nyugalmukat ebben a hihetetlen nagy nyüzsgésben, de vannak olyanok is, akik nap mint nap küzdenek egy végeláthatatlan harcban miközben úgy érzik, hogy összeroppantja őket ez a világ, mert már nem bírják a rájuk nehezedő stresszt. Órákig lehetne sorolni a különböző megtapasztalások lehetséges megnyilvánulásait, végül is ahányan vagyunk, annyi féle életnek, annyi féle útnak ad lehetőséget ez a kalandpark. Ha valaki úgy érzi, hogy készen áll rá, választhat valami mást, beállhat egy másik sorba, átmehet a park egy másik részébe, vagy dönthet úgy, hogy ott marad, ahol van és elfogadja az ottani lehetőségeket vagy ellenáll mindannak, amit ott talál.

Mindegy, hogy éppen hol tartasz. Mindegy, hogy éppen mit tapasztalsz az utad során. Az Élet nem rangsorol, és nem válogatja ki magának a jókat. Minden és mindenki számít úgy és ott, ahol épp most van.

A lényeg: maga az út. Biztos sokszor hallottad már ezt a mondatot, velem együtt. Lehet, hogy a hétköznapok forgatagában néha eszedbe is jut. A kérdés, hogy csupán egy pillanatra kúszik elő az emlékeidből, mint befogadott és elraktározott információ, vagy éled-e. Egyáltalán, honnan tudhatod, hogy így éled-e az életedet, tudva, hogy a lényeg: maga az út? Vess egy pillantást önmagadra és az életedre. Pásztázd végig a napjaidat és figyeld meg a napközbeni gondolataidat, érzelmeidet, cselekedeteidet, de leginkább a szándékaidat. Figyeld meg, hogy hányszor bukkan elő benned az ellenállás, az el nem fogadás, az elvárás, a bosszankodás, az idegeskedés, a bizalmatlanság, az elégedetlenség és mennyire veszel el bennük. Vedd észre, ha panaszkodsz, ha önmagadat ostorozod, ha bűntudatot érzel vagy, ha hazudsz magadnak/másoknak. Mire fordítod a figyelmedet akkor, amikor elégedetlen vagy valamivel vagy valakivel? Mire fókuszálsz, amikor a bűntudat tüzében emészted magad? Minek adsz energiát, amikor ellenállsz valaminek, és képtelen vagy elfogadni azt, ami van? Amikor elégedetlen vagy, akkor az elvárásaidat dédelgeted. Akár egy helyzetről, akár egy személyről van szó, nem látod azt/őt a maga valóságában. Csupán azt látod belőle, amit kivetítettél rá: a benső világodban meglévő szakadást a vélt jó és rossz között. A múltadból fakadó gondolataidnak és érzelmeidnek adsz teret, miközben azt gondolod, hogy ez az egyetlen igazság. A bűntudat is a múltba repít, semmi köze a most-hoz, ráadásul az ego egyik kedvence, mert fantasztikus módon növeli az erejét. A másik legnagyobb csapda az ellenállás csapdája, amikor is pont annak adsz energiát, amitől szeretnél megszabadulni. Felvértezed magad ellene, nem engeded be magadba, nem engeded meg magadnak, hogy megéld azt, amit a helyzet adhat neked, így aztán bástyákat építesz magad köré önvédelemből. Eleinte még jól is érzed magad a kis váradban, később aztán egyre szűkebb lesz a tér, míg végül a saját börtönöddé válik. Amikor már nagyon vastagok falak és nagyon szűk a tér, amikor inkább kint lennél a szabadban, és elhagynád a váradat, amikor az eszed mást mondd, mint a szíved, akkor eljött az idő a változásra/változtatásra. Kérdések milliói merülnek fel ismét – és hát – ki tudja a válaszokat?

Elindulsz az úton, keresel, kutatsz: mit lehet tenni / hogy kellene élni / hogy lehetne megváltozni? Rákapsz a könyvekre, a tanfolyamokra, megismersz egy csomó embert, akik (látszólag) tudják a válaszokat, és talán azon is megdöbbensz, hogy milyen sokan vannak, akik tudnak. Majd, ahogy megismered őket, lehet, hogy csalódsz bennük, mert mögé látsz az álarcaiknak és elveszítik a hitelüket a szemedben. Aztán csak néhány olyan ember marad a tanítók közül, aki éli is azt, amit tanít, amit tud. Te is megpróbálod, de rájössz, hogy amit ő él, az az övé. Kétségbeesel – ’nincs senki, aki tudja a kérdéseimre a választ?’

Mondok egy példát. Gondos anyaként nekem mindig fontos volt, hogy a gyermekeim időben beérjenek az iskolába. Ez, amíg kicsik voltak remekül működött is. Időben felkeltünk, szép nyugodtan elkészültünk és mindenféle rohanás és idegeskedés nélkül rendben beértünk. Az egyik gyermekem azonban ahogy nőtt, úgy aludt egyre tovább, kamaszkorában pedig már lehetetlennek tűnt őt felkelteni. Ki voltam tőle borulva. Idegeskedtem miatta, kiabáltam vele, minden reggel legalább hatvanszor elismételtem ugyanazokat a megszokott sablonos mondatokat, ráolvasásokat, különböző jellemzéseket, amik természetesen semmit nem változtattak a helyzeten, csak még inkább elmérgesítették azt. Mígnem egy nap megfordult bennem minden. Elkezdtem lélegezni. Nem, mintha addig nem vettem volna levegőt, de figyeld majd meg hogyan lélegzel, amikor ideges vagy, és hogyan teszed ugyanezt, amikor nyugodt vagy. Tehát, lélegeztem, jó mélyeket a hasamba. A meglévő (és nem megjátszott) nyugalmamat megőrizve ébresztettem fel a gyermekemet, aki ’természetesen’ nem kelt fel. Elmondtam neki, hogy mikor indulok és, hogy nem tudok várni, legyen szíves, készüljön el időre. Ezután hagytam, hogy a dolgok a maguk módján alakuljanak, úgy, ahogy akarnak. Akkor kelt ki az ágyból, amikor kiléptem az ajtón. Ő elkésett. Én időben beértem a munkahelyemre, nyugodt voltam és békés. Ráébredtem, hogy a gyermekem élete nem az enyém. Ő a felelős a saját döntéseiért, s eddig ennek a felelősségnek a terhétől akartam őt megszabadítani (tudat alatt tettem mindezt, ahogy ezt sok minden másban is felfedezhetjük, ha hagyjuk felszínre emelkedni a megszokott, rutinszerű sémáinkat, amelyek szerint éljük az életünket).

Onnantól kezdve, hogy megengeded magadnak, hogy a fátyol mögé láss, hogy észrevehesd, hogy mit is csinálsz valójában, tényleg megváltozik az életed. Nem úgy, ahogy esetleg elvártad korábban. (Nekem sem kelt fel időben még sokáig a gyermekem.) Benned változik meg valami – és más lesz a világod is. Lerakod azt, ami nem a tiéd és csak azzal foglalkozol, ami valóban a tiéd. Megismered a saját határaidat, megbecsülöd magadat, nyitott leszel, barátságos, nehezen sértődsz meg és könnyen megbocsátasz. Nem figyelsz oda a piszkálódásokra és ráébredsz arra, hogy szeretetreméltó vagy. Határozott és tiszteletreméltó leszel – egyszerűen azért, mert önmagaddal szemben vagy ilyen, ennek következtében ezt sugárzod ki magadból. Megengeded magadnak, hogy megéld a pillanatot olyannak, amilyen, mindenféle minősítés nélkül. Ha mégis minősítenéd, akkor is tudod, hogy ez csak játék.

A lényeg tehát, maga az út. Te döntesz, hogy hogyan járod végig, ez pedig meghatározza, hogy mit fogsz megtapasztalni az életed során.

Nagyon sokat olvashatunk manapság az elengedésről, mert ennek van most itt az ideje. Rengeteg gyakorlat létezik, amelyek elvégzése hozzásegíthet ahhoz, hogy végre megszabaduljunk azoktól a dolgoktól, amikre úgy tűnik nincs már szükségünk, mert akadályoznak a továbbhaladásban. Néhány évvel ezelőtt jómagam is nap mint nap végeztem ezeket az elengedés gyakorlatokat, lelkesen meditáltam, magam mögé hajítottam, kitöröltem, kivágtam, elégettem (volt, amit tényleg el is égettem) és mindannyiszor nagy megkönnyebbülésben volt részem. Aztán néhány nap múlva észrevettem, hogy az, amit elengedni véltem visszatért hozzám. Nem voltam rest, újra leültem és elölről kezdtem. Amikor aztán azon kaptam magam, hogy egy újabb ördögi kört teremtettem magamnak ezzel a bumeráng effektussal, akkor elkezdtem a mélyére ásni annak, hogy mi is történik valójában. Mi a valódi oka annak, hogy egyre gyorsabban és erőteljesebben tér vissza hozzám az, amitől szabadulni akarok.

Vegyünk egy példát: valaki olyasmit követett el ellenem, ami miatt harag gyúlt a szívemben. Dühös vagyok rá, és mindig, amikor eszembe jut az esemény, erősen érzem magamban ezt az érzést. Ettől akarok szabadulni, mert érzem, hogy lehúz. Meg akarok neki bocsátani, s ha ez sikerül, akkor azt mondja a józan ész, hogy el is tudom engedni. De akkor mi az, ami miatt nem sikerül. A gyakorlatok során csak az érzésre és arra a személyre koncentráltam, akivel szemben ezt éreztem. Saját magamról megfeledkeztem. Pontosabban csak annyira voltam benne a folyamatban, hogy tudjam, hogy mitől akarok szabadulni.

Amikor erre rájöttem, akkor feltettem a kérdést önmagam számára: ha visszatér hozzám ez a harag, akkor még nem vagyok kész elengedni, akkor még van valami, amit meg akar nekem mutatni. De vajon mi az? Miért van nekem erre szükségem?

A válasz megdöbbentett. Belülről jött, a lényem mélyéről: ’azért kell neked, hogy áldozatnak tekinthesd magad ebben a játszmában – mondta a belső hang. Ez a harag lehetővé teszi számodra, hogy ne vállald fel a saját felelősségedet. Könnyebb azt érezni, hogy a másik felelős mindenért, ami veled történt, mint bevallani önmagad számára a teljes igazságot, ami pedig nem más: „mindazért, ami velem történik, én magam vagyok a felelős!” – ezt nem könnyű elfogadtatni magaddal, különösen nem abban a helyzetben, amihez ez a harag kötődik.’

Amikor ezt elfogadtam arra is rájöttem, hogy nem csak az az ember kér megbocsátást, aki megbántott engem, sőt … felé hálával tartozom, hogy a viselkedésével segített felismerni magamban valamit, amit addig nem voltam hajlandó észrevenni. Aki valóban megbocsátásra vár, az én magam vagyok. És itt megérkezünk egy újabb ingoványhoz: a bűntudat hihetetlen mély mocsarához. „Hogy lehettem ilyen ostoba? Hogy engedhettem meg, hogy ez megtörténjen? Hogy nem vettem észre a jeleket?” és folytathatnám a „bárcsak” vagy a „ha (így vagy úgy) lett volna” gondolatokkal, melyek semmi másra nem valók, mint arra, hogy belesüllyedjünk az önostorozás mocsarába és most már nem a másikra, hanem önmagunkra haragudjunk.

Rájönni arra, hogy mekkora hatalom van a kezünkben, először talán hihetetlen, majd iszonyatosan félelmetes, leginkább azok számára, akik nagyon félnek a kudarctól, mert innentől kezdve nincs mentség, nincs, ami mögé el lehetne bújni. „Én magam vagyok a felelős!” „Mindig van választásom!” – így aztán hogy számolok el a ’rossz’ döntéseimről, a ’bukásaimról’, az ’elhibázott’ lépéseimről? De ezek csak az első félelmek egy olyan terepen, ami még ismeretlen. Ahogy haladtam előre szép lassan arra is rájöttem, megtapasztaltam, megéreztem, hogy nincsenek rossz döntések, nincsenek bukások vagy elhibázott lépések, ezért tettem őket idézőjelbe. Egyszerűen csak döntések és lépések vannak, és a megtapasztalás csodálatos lehetősége adatik meg általuk.

Ami kívül van, az van belül is – tehát a kettő egymástól el nem választható. Ez azt is jelenti, hogy ha belül nem oldod meg az önmagaddal való viszonyodat, akkor a kapcsolataidban sem fog megoldódni semmi. Hiába hajítod magad mögé gondolatban a haragodat és hiába bocsátasz meg a másiknak, ha nem jöttél még rá arra, hogy az, amit kívül tapasztalsz, mire mutat rá ott belül. Ez a folyamat, a valódi önmegismerés folyamata akkor kezdődik el, amikor kész vagy arra, hogy letedd az álarcaidat és őszintén szembenézz önmagaddal.

Felszabadító érzés! Kikerülni a mókuskerékből, hagyni, hogy történjenek a dolgok, letenni a nehéz zsákot, ami tele van aggodalommal, félelemmel, irányítani akarással, bűntudattal, olyan energiákkal, amik csak kiveszik az erőnket. Ehelyett élvezzük a pillanatot, mint egy újabb tapasztalatszerzési lehetőséget. Majd ezt is elengedve egyszerűen csak … LÉTEZZÜNK!

Nem változik semmi, pedig mindent megtettem

Az elmúlt két hónap eseményei, amelyek természetesen korábbra is visszanyúlnak a múltba, szolgáltak segítségül ahhoz, hogy megfigyeljük, többször előkerül ugyanaz a téma az életünkben, ami nem csak bennünket érint, hanem jószerével mindenkit. Ez pedig nem más, mint az ellenállás és az elfogadás. Néha úgy tűnik, hogy megoldhatatlan akadályokként állnak előttünk, olyan blokkoló energiahalmazként, ami szinte áthatolhatatlan, azzal együtt, hogy meglétük korántsem ígér könnyed, boldog életet, sőt megerősítik a már jól ismert szenvedéseinket.

Milyen jó lenne, ha egyszerűen magunk mögött hagyhatnánk az ellenállásunkat és elfogadhatnánk mindent olyannak, amilyen. Érezzük, hogy kimondani könnyű, de lehet, hogy már a kimondásakor is ott motoszkál a kisördög bennünk és nem engedi, hogy elhiggyük, hogy ez megtörténhet. Amikor pedig éppen benne vagyunk egy olyan helyzetben, ahol gyakorolhatjuk is az előbbieket, na akkor aztán végképp képtelenségnek tűnhet, hogy ez megvalósítható. Pontosan tudjuk, hogy az el nem fogadás, az ellenállás útja hova vezet. Számtalanszor jártunk már rajta, és mégis tudat alatt ugyanazt a lemezt játszuk le újra meg újra, miközben talán már egyáltalán nem vágyunk az eredmény megtapasztalására. Ha magamba nézek, azt látom, hogy ez addig okozott problémát, amíg azt akartam, hogy a világ változzon körülöttem. Nem mertem szembenézni azzal, ami a valós oka volt az ellenállásomnak. Nem mertem látni, érzékelni azt a félelmet, ami miatt képtelen voltam más utat választani. A saját történetemen keresztül tudom a legjobban bemutatni, hogy mi zajlik ilyenkor bennünk. Remélem, segítségedre szolgál.

Kicsi lány voltam, és arra vágytam, hogy megtanuljak zongorázni. A szüleimnek nem volt sok pénze, mégis valahogy összespóroltak annyit, hogy meg tudtak venni egy pianínót. Gyönyörű fekete, faragott pianínó volt, nagyon boldog voltam miatta. Elkezdtem órákra járni és rengeteget gyakoroltam. A szomszédok mindig megdicsértek, hogy milyen szépen zongorázom. Az egyik szomszédunktól később egy elképesztően vastag kottát – egy gyűjteményt – is kaptam ajándékba. Hihetetlenül büszke lehettem volna magamra a visszajelzések alapján, én mégis úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó. Pedig a tanárom is nagyon büszke volt rám. Úgy éreztem, hogy amikor nem néz senki, akkor remekül játszom, de a hangversenyeken, a vizsgákon nem tudom azt hozni, amit otthon egyedül az önfeledt zenélés közben produkálok. Óriási volt bennem a félelem, ami sajnos nem tudott feloldódni. Akkor még nem néztem a félelmem mögé, hanem mentem tovább az úton, éltem az életemet, abbahagytam a zongorázást és gőzerővel tanultam, mert azt akartam (azt hittem, hogy azt akarom), hogy felvegyenek az orvosi egyetemre. Valójában azt akartam, hogy a szüleim büszkék legyenek rám, és mások is elismerjenek. Aztán úgy hozta a sors, hogy nem sikerült. Annak ellenére nem sikerült, hogy a tanítványaimat, akik magánórákat vettek tőlem az egyetemi felvételire készülve, felvették az orvosira. Akkor azt gondoltam, milyen érdekes, nem bennem van a hiba, hanem a rendszerben. Nem voltam kibékülve a világgal, de még akkor sem néztem a félelmeim mögé, egyszerűen nem voltam még kész rá. Kezdett kialakulni bennem egy mintázat: én megteszek mindent, de sajnos nem sikerül; nem tehetek róla … stb. Könnyebb volt bebújni ezek mögé a szlogenek mögé, mint megvizsgálni azt, hogy mi is történik valójában. Sok hasonló szituációban volt részem a későbbiek folyamán is, mire aztán eljutottam addig a pontig, amíg realizálódott és megfogalmazódott bennem, hogy: félek az elismeréstől, félek a sikertől, félek attól, hogy minden szem rám szegeződjön és engem figyeljenek. Ezt nagyon nehéz volt bevallani magamnak, mert mindig is volt bennem egyfajta vágy arra, hogy adjak valamit másoknak, hogy meg tudjak osztani valamit másokkal. Nem véletlenül vitt az élet a tanári pályára, de be kell vallanom, hogy eleinte ebben a szerepkörben is nagyon furcsán éreztem magam, évekig képtelen voltam elhinni magamról, hogy tanítok, s amit csinálok, az jó. Ehelyett azt gondoltam, ’hatalmas’ önbecsülésem által, hogy ’Én tanítok másokat, én? Hát ki vagyok én, hogy tőlem tanuljanak?’. Később aztán ez szép lassan, napról napra, évről évre átalakult. Rájöttem arra, amit az előbb említettem kiegészítve egy valamivel: féltem az örömtől. Úgy gondoltam, hogy nekem nem jár az öröm. Éppen ezért volt tele az életem szenvedéssel. Szenvedtem a munkámban, szenvedtem a párkapcsolatomban, szenvedtem az anyaságban, szenvedtem a családi programokban, mindenhol és mindig szenvedtem. És ezt sokáig észre sem vettem. Egyszer aztán azt mondta nekem valaki: ’Anikó, te szeretsz szenvedni!’ Emlékszem a pillanatra, első reakcióként teljesen hülyének néztem az illetőt, de a következő pillanatban mégiscsak talált ez az állítás. Talán ez a mondat indította el a folyamatot bennem, ami most, az elmúlt két hónapban érte el a csúcspontját. Ott állok önmagam előtt, tisztán, őszintén, levetve az ellenállás köntösét, mögé látva a félelmeknek. Tudatosodott minden, ami volt, s ami van. Milyen más ez így. Átölelem magam, szeretettel, tisztelettel és megbecsüléssel. Elfogadva magamat olyannak, amilyen vagyok. Már nem akarok olyan lenni, amilyennek mások képzelnek el, hogy milyennek kellene lennem. Nem baj, ha ez nem mindenkinek tetszik. A lényeg, hogy őszinte és nyitott vagyok, önmagammal és másokkal szemben is. Az ellenállásomat okozó félelmek által felépült kőfalak pedig úgy tűnik, leomlanak.

Az élet tele van örömmel, játékkal, boldogsággal! Nap, mint nap ott a lehetőség, hogy ezt megéljük. Minden pillanatban adva van a választás lehetősége.Válassz te is szíved szerint!

Hajnalodott. A függöny ráncai között a Nap első sugarai játszottak, s egyre világosabbá varázsolták a szobát. Aprócska, de barátságos szoba volt. A berendezést mindössze egy puha ágy, egy éjjeli szekrény és egy komód alkotta. Kati ébredezett, végre nem kellett időre kelnie, addig lustálkodhatott, ameddig csak akart. Ahogy kinyitotta szemét a komódon lévő fényképre esett a tekintete. A fotó a nagynénjét ábrázolta, akivel gyermekkorában sok időt töltöttek együtt. Egy pillanat alatt megelevenedett benne a múlt, előtörtek a vidám, szép emlékek, de most valami különös íze volt ennek az egésznek:

„Emma néni havonta egyszer eljött és nálunk töltött egy hétvégét. Mindannyian nagyon vártuk őt, de különösen mi, gyerekek, mert éreztük, hogy valami megváltozik, amikor megérkezik. Csupa jókedv, öröm és nevetés volt, ezt vitte magával mindenhova, amerre csak járt. Persze mi tudtuk, hogy más is van a tarsolyában, hiszen mindig előkerült valami apró finomság a táskája mélyéről. Sorba álltunk, mindenkit megölelt, megcsókolt, és mindenkinek mondott valami kedveset. Kamaszkorunk idején nem igazán szerettük, ha megjegyezték, hogy „nahát, mekkorát nőttél!”, amikor pont azzal kínlódtunk, hogy megtaláljuk magunkat a folyton folyvást formálódó, nyakigláb testrészeinkben, de tőle még ez a mondat is jólesett, mert volt a hangjában és a szemében valami olyasmi, amit nem tudok szavakkal kifejezni, valami más, valami több mint a többi emberben, akiket ismertem. Miután üdvözölte a család felnőtt tagjait is, leült közénk, s mi mély áhítattal helyezkedtünk el körülötte, s vártuk a mesét. Igen, még kamaszként is rendkívüli hatással voltak rám a meséi. Úgy tudott mesélni, ahogy senki. Élettel telivé vált a történet, miközben játszott a hangjával, az arcával, a kezeivel, az egész lényével. Lehet, hogy túlzásnak hangzik, de nekem akkor ő maga volt a csoda, ugyanis nem ismertem senki mást, aki hasonlított volna hozzá, aki tudta volna csak egy egészen pici százalékát is képviselni annak, amit ő képviselt a mi számunkra. Amikor velünk volt szebbé váltak a napok, jobban figyeltünk egymásra, fontosabbá váltak az együtt töltött percek, nem tudom, valahogy jobban szerettük egymást. Arra vágytam, hogy amikor felnövök én is pont olyan legyek, mint ő.”

„Felnőttem. Itt fekszem egy pici kis szobában, egyedül vagyok, akár csak Emma néni volt akkoriban…neki nem volt családja…mi voltunk a családja…érzem, ahogy kezdenek fájni ezek az emlékek…érzem a hiányát azoknak az örömteli perceknek, amelyek oly sokat adtak hozzá az életemhez. Hova lettek a vágyaim? Hova lettek az álmaim? Hol vagy Emma néni? Miért nem tudok én is olyan lenni, mint te voltál? Ma már felnőttként látom, hogy semmi okod nem lett volna a boldogságra. A családodat hamar elvesztetted, egyedül élted az életedet, de mégsem voltál magányos. Mondd, hogy csináltad? Tudom, hogy az az öröm valóban benned volt, hogy az a sok szeretet, amit nekünk adtál igazán mélyről jött, nem csak megjátszottad, az valódi volt. Jaj, Emma néni! Annyira hiányzol!”

Abban a pillanatban meglibbent a függöny, s egy pillangó repült be a nyitott ablakon. Leszállt a komódra, megpihent. Kati lassan mozdulva, nehogy elijessze, felült az ágyában, és csak nézte-nézte ezt a törékeny szépséget, ezt a rövid életű teremtést és érezte, ahogy elönti a szívét a melegség.

„Az élet rövid. Egy szempillantás alatt elillan, akár pillangóként, akár emberként éljük. Vajon Emma néni tudta ezt? Ez volt a titka? Tudta, hogy ezt a rövidke kis életet élheti szomorúságban vagy boldogságban? Akár tudta, akár nem, képes volt arra, hogy boldog legyen. Ő nem miattunk volt boldog, ő egyszerűen csak boldog volt, örült mindennek és mindenkinek.”

Ekkor a pillangó felröppent és megtalálta a kifelé vezető utat a függöny ráncai között. Kati megértette. Abban a pillanatban valami megváltozott. Kipattant az ágyból, széthúzta a függönyt, s mélyen belélegezte a friss reggeli levegőt, belélegezte az Életet. Már nem volt szomorú, már nem érzett semmiféle hiányt, mert úgy döntött, hogy az életét boldogan akarja leélni akár megtalálja a párját, akár nem. A szeme ragyogott. Mások boldogságát látva már nem a féltékenység vett erőt rajta, hanem ő maga is örült. Megtanulta hogyan vegye észre a világ szépségeit, hogyan találjon örömöt a nehéznek tűnő helyzetekben is, és azt is megtanulta, hogy hogyan adjon magából többet másoknak. Az emberek szerettek a társaságában lenni, keresték vele a kapcsolatot, mert úgy érezték, hogy amikor Katival vannak, akkor valami megváltozik. Akkor minden csupa jókedv, öröm és nevetés lesz …