Nem változik semmi, pedig mindent megtettem
Az elmúlt két hónap eseményei, amelyek természetesen korábbra is visszanyúlnak a múltba, szolgáltak segítségül ahhoz, hogy megfigyeljük, többször előkerül ugyanaz a téma az életünkben, ami nem csak bennünket érint, hanem jószerével mindenkit. Ez pedig nem más, mint az ellenállás és az elfogadás. Néha úgy tűnik, hogy megoldhatatlan akadályokként állnak előttünk, olyan blokkoló energiahalmazként, ami szinte áthatolhatatlan, azzal együtt, hogy meglétük korántsem ígér könnyed, boldog életet, sőt megerősítik a már jól ismert szenvedéseinket.
Milyen jó lenne, ha egyszerűen magunk mögött hagyhatnánk az ellenállásunkat és elfogadhatnánk mindent olyannak, amilyen. Érezzük, hogy kimondani könnyű, de lehet, hogy már a kimondásakor is ott motoszkál a kisördög bennünk és nem engedi, hogy elhiggyük, hogy ez megtörténhet. Amikor pedig éppen benne vagyunk egy olyan helyzetben, ahol gyakorolhatjuk is az előbbieket, na akkor aztán végképp képtelenségnek tűnhet, hogy ez megvalósítható. Pontosan tudjuk, hogy az el nem fogadás, az ellenállás útja hova vezet. Számtalanszor jártunk már rajta, és mégis tudat alatt ugyanazt a lemezt játszuk le újra meg újra, miközben talán már egyáltalán nem vágyunk az eredmény megtapasztalására. Ha magamba nézek, azt látom, hogy ez addig okozott problémát, amíg azt akartam, hogy a világ változzon körülöttem. Nem mertem szembenézni azzal, ami a valós oka volt az ellenállásomnak. Nem mertem látni, érzékelni azt a félelmet, ami miatt képtelen voltam más utat választani. A saját történetemen keresztül tudom a legjobban bemutatni, hogy mi zajlik ilyenkor bennünk. Remélem, segítségedre szolgál.
Kicsi lány voltam, és arra vágytam, hogy megtanuljak zongorázni. A szüleimnek nem volt sok pénze, mégis valahogy összespóroltak annyit, hogy meg tudtak venni egy pianínót. Gyönyörű fekete, faragott pianínó volt, nagyon boldog voltam miatta. Elkezdtem órákra járni és rengeteget gyakoroltam. A szomszédok mindig megdicsértek, hogy milyen szépen zongorázom. Az egyik szomszédunktól később egy elképesztően vastag kottát – egy gyűjteményt – is kaptam ajándékba. Hihetetlenül büszke lehettem volna magamra a visszajelzések alapján, én mégis úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó. Pedig a tanárom is nagyon büszke volt rám. Úgy éreztem, hogy amikor nem néz senki, akkor remekül játszom, de a hangversenyeken, a vizsgákon nem tudom azt hozni, amit otthon egyedül az önfeledt zenélés közben produkálok. Óriási volt bennem a félelem, ami sajnos nem tudott feloldódni. Akkor még nem néztem a félelmem mögé, hanem mentem tovább az úton, éltem az életemet, abbahagytam a zongorázást és gőzerővel tanultam, mert azt akartam (azt hittem, hogy azt akarom), hogy felvegyenek az orvosi egyetemre. Valójában azt akartam, hogy a szüleim büszkék legyenek rám, és mások is elismerjenek. Aztán úgy hozta a sors, hogy nem sikerült. Annak ellenére nem sikerült, hogy a tanítványaimat, akik magánórákat vettek tőlem az egyetemi felvételire készülve, felvették az orvosira. Akkor azt gondoltam, milyen érdekes, nem bennem van a hiba, hanem a rendszerben. Nem voltam kibékülve a világgal, de még akkor sem néztem a félelmeim mögé, egyszerűen nem voltam még kész rá. Kezdett kialakulni bennem egy mintázat: én megteszek mindent, de sajnos nem sikerül; nem tehetek róla … stb. Könnyebb volt bebújni ezek mögé a szlogenek mögé, mint megvizsgálni azt, hogy mi is történik valójában. Sok hasonló szituációban volt részem a későbbiek folyamán is, mire aztán eljutottam addig a pontig, amíg realizálódott és megfogalmazódott bennem, hogy: félek az elismeréstől, félek a sikertől, félek attól, hogy minden szem rám szegeződjön és engem figyeljenek. Ezt nagyon nehéz volt bevallani magamnak, mert mindig is volt bennem egyfajta vágy arra, hogy adjak valamit másoknak, hogy meg tudjak osztani valamit másokkal. Nem véletlenül vitt az élet a tanári pályára, de be kell vallanom, hogy eleinte ebben a szerepkörben is nagyon furcsán éreztem magam, évekig képtelen voltam elhinni magamról, hogy tanítok, s amit csinálok, az jó. Ehelyett azt gondoltam, ’hatalmas’ önbecsülésem által, hogy ’Én tanítok másokat, én? Hát ki vagyok én, hogy tőlem tanuljanak?’. Később aztán ez szép lassan, napról napra, évről évre átalakult. Rájöttem arra, amit az előbb említettem kiegészítve egy valamivel: féltem az örömtől. Úgy gondoltam, hogy nekem nem jár az öröm. Éppen ezért volt tele az életem szenvedéssel. Szenvedtem a munkámban, szenvedtem a párkapcsolatomban, szenvedtem az anyaságban, szenvedtem a családi programokban, mindenhol és mindig szenvedtem. És ezt sokáig észre sem vettem. Egyszer aztán azt mondta nekem valaki: ’Anikó, te szeretsz szenvedni!’ Emlékszem a pillanatra, első reakcióként teljesen hülyének néztem az illetőt, de a következő pillanatban mégiscsak talált ez az állítás. Talán ez a mondat indította el a folyamatot bennem, ami most, az elmúlt két hónapban érte el a csúcspontját. Ott állok önmagam előtt, tisztán, őszintén, levetve az ellenállás köntösét, mögé látva a félelmeknek. Tudatosodott minden, ami volt, s ami van. Milyen más ez így. Átölelem magam, szeretettel, tisztelettel és megbecsüléssel. Elfogadva magamat olyannak, amilyen vagyok. Már nem akarok olyan lenni, amilyennek mások képzelnek el, hogy milyennek kellene lennem. Nem baj, ha ez nem mindenkinek tetszik. A lényeg, hogy őszinte és nyitott vagyok, önmagammal és másokkal szemben is. Az ellenállásomat okozó félelmek által felépült kőfalak pedig úgy tűnik, leomlanak.
Az élet tele van örömmel, játékkal, boldogsággal! Nap, mint nap ott a lehetőség, hogy ezt megéljük. Minden pillanatban adva van a választás lehetősége.Válassz te is szíved szerint!





Mintha csak magamról olvasnék. Én is a “szenvedés rabja” voltam. Sokáig tartott mire ráeszméltem, hogy mit is csinálok. Az örömtelenség, a “nem érdemlem meg” érzés, a “nem vagyok elég jó”, meg a “folyton egy helyben toporgok” érzés mind jó ismerőseim voltak és még mindig a részeim. Ez van (egyelőre). Még most is van sok megfejteni – elfogadni valóm, de már nem gyötrődöm ezek miatt annyit mint régen. Sikerült elfogadnom, hogy az életem olyan amilyen. Ezek között a körülmények között “kell” boldogulnom.
Már nem feltétlenül akarok megfelelni és egyre inkább rátalálok az erőmre. És ez nagyon jó érzés!
Kezd izgalmassá válni a dolog és ezt élvezem.
Köszönöm, hogy olvashattalak!
Kedves Anikó!
Nagy bajban vagyok a párkapcsolataim miatt. Újabban hajlamossá
váltam arra, hogy mindenkiben rosszat lássak.
Sajnos részben szülői nyomásra cselekszem.
Azt hiszem, ennek valami korábbi kellemetlen esemény lehetett az oka.
Személyese szívsen megírom, mi történt velem.
Mindenképpen olyan esemény volt, ami vészes védekezéssorozatra
ösztönözte az Édesanyámat, mindenért igyekszik bűntadatot kelteni bennem, még ha akaratlanul is, de így jön ki a lépés.
És most még jobban magához igyekszik láncolni.
A női lélek nagyon kényes tud lenni, ezt nem minden férfi érzékeli.
Azt hiszem, neki is szüksége lenne segítségre.
Annyit szokott mondani, hogy szeretne dolgozni látni, más kívánsága nincsen.
És én persze mindig csak annyit tudok mondani, hogy ha lesz hol dolgoznom sérült létemre, akkor rögvest indulok is.
Szumma szummárum, az önbizalmam most kicsit lezuhant.
Szeretnék pár bátorító szót kérni Öntől.
Köszönettel:
Dorottya