Születés – Élet – Halál

„Az élet nem más, mint utazás a halál felé” (Jack London)

A fogantatás pillanatában egy izgalmas, kalandos utazás veszi kezdetét. Számtalan kisebb, nagyobb állomáson halad át a vonatunk, miközben rengeteg különböző emberrel találkozhatunk, megszámlálhatatlan gyönyörű pillanatot élhetünk meg, de megismerhetjük a szomorúság és a bánat ízét, csakúgy, ahogy például a magány és a veszteség okozta fájdalmat is.

A magzati élet világa teljesen más, mint a kisgyermeké. Ilyenkor még nincs te és én. Biztonságos, tápláló, meleg környezetben, egységben élve a mindenséggel egészen más megtapasztalásokban van része a magzatnak. Ha a baba és a mama között megvan a szeretetteljes kapcsolat, akkor a baba általában nem szenved különösebb traumákat a magzati élete során. Természetesen ilyenkor is hatnak rá édesanyja érzelmei és aktuális lelkiállapota, de a szeretet és a melegség, egy kedves hang, egy pocaksimogatás sokat segít az esetlegesen felmerülő stresszes állapot kezelésében, és a keletkezett feszültségek feloldásában. Ha a baba és a mama kapcsolata nem kielégítő, ez ugyanúgy végig fogja kísérni a kis jövevényt élete minden pillanatában, és a magzati élet során szerzett traumatikus élmények nagyban hatással lesznek arra, hogy miként éli majd gyermeki illetve felnőtt életét.Az első nagyobb állomás neve: Születés. Sokan egyáltalán nincsenek tisztában azzal, hogy milyen óriási hatása van a szülés-születés folyamán szerzett tapasztalatoknak a további életszakaszokra. A szülés-születés ugyanis nem csupán egy hétköznapi dolog, ami sajnos futószalagon zajlik a kórházakban. Sokkal több annál. Beavatás mind a mama, mind a baba számára. Olyan fordulópont mindkettőjük életében, mely után nincs visszaút, nem lehet úgy tenni, mintha meg sem történt volna. Mindketten mássá válnak a folyamat során: a várandós asszonyból anya lesz, míg a magzatból gyermek. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen a megpróbáltatások mezején kell végighaladniuk, át kell élniük az ismeretlentől való félelmet, a kiszolgáltatottságot, a veszteséget, de ha jó a kapcsolatuk egymással, akkor megtapasztal-hatják az együttműködés erejét is. A szülés-születés misztériuma csodálatos élményt nyújthat számukra, de, ha nincsenek rá felkészítve, és ők maguk is a futószalagra kerülnek, akkor szörnyű traumaként is szolgálhat. Azért nem mindegy, hogy születésünkkor milyen tapasztalatokra tettünk szert, mert ezek életünk további szakaszaiban, a különböző élethelyzetekben hozott döntéseinket, és a változáshoz, az új dolgokhoz való hozzáállásunkat nagymértékben meghatározzák. Félünk-e az újtól, az ismeretlentől? Ragaszkodunk-e a régi jól bevált sémáinkhoz még akkor is, ha nem jutunk előbbre általuk? Ez már ott akkor, amikor és ahogy megszületünk, eldől.
A további állomások is fantasztikus lehetőségekkel várnak ránk. Újabb próbatételek, új élmények, új emberek, új megtapasztalások. A csecsemőkor után a kisgyermekkor, majd a játék kora következik, ezt követi az iskolás kor, a serdülőkor, a fiatal, majd az érett felnőttkor, a sort pedig az időskor zárja. Erik Erikson ezekkel a szakaszokkal írta le az ember életútjának állomásait, melyek elnevezései is rámutatnak a folyamatos változásra és az abban rejlő fejlődésre.
E fejlődés során első lépésként az egységből kiszakadva megtanuljuk különválasztani magunkat a környezetünktől. Kialakul a személyiségünk, az énünk, s vele együtt az egónk. Talán ez az a pillanat, amikor szenvedésünk története kezdetét veszi. Hiszen az ego elszakadott állapota miatt vágyakozik ugyan az egységre, de ahhoz hogy ez beteljesüljön, fel kell adnia önmagát. Ez félelemmel tölti el, s hogy erről elterelje a figyelmet, különböző történeteket kreál, védelmezi önmagát, támadja a külvilágot, így vagy úgy próbál életben maradni, de ez az élet tele van el nem fogadással, elégedetlenséggel, kritikával, ellenérzésekkel, és sok minden mással, melyek még jobban eltávolítanak az egységtől, amelyre pedig olyannyira vágyik, hogy bármit megadna érte, kivéve önmagát.
Ha az ego az önmagára ébredő természet terméke, akkor az önmegismerés útján járók felismerhetik, hogy a természet kitükrözi önmagát, hogy fel tudja ismerni önmagát. Így megjelenik a megismerő, a megismerés tárgya és maga a megismerés folyamata. Ebben a hármasságban rejlik az önmagunkra ébredés lehetősége.
Sokan rossznak tartják az egot és meg akarnak szabadulni tőle, holott nagyon nagy szükségünk van rá ahhoz, hogy valóban képesek legyünk megismerni önmagunkat, valódi ÉNünket. Hiszen életünknek valójában ez ad értelmet. Hiába tűzünk ki kisebb nagyobb célokat akár a tanulásban, akár az élet más területein. Hiába teremtjük meg az anyagi jólétet, ideig-óráig eltölthetnek jó érzéssel ezek a földi dolgok, de ha nem töltjük meg igazi tartalommal, szellemiséggel, akkor teljesen mindegy, hogy hány házat, lakást, autót birtokolunk, vagy mennyi pénzzel rendelkezünk és, hogy beutaztuk-e a világot, mindig hiányozni fog valami, és nem fogjuk érteni, hogy miért vagyunk boldogtalanok.
Sokan akkor döbbennek rá arra, hogy mi az igazi érték az életükben, amikor elveszítenek valakit, akit nagyon szerettek, vagy amikor ők maguk fekszenek a halálos ágyukon. Ilyenkor megváltozik minden, lehull a szemünkről a fátyol, amely miatt nem láttunk tisztán. Ekkor valahogy minden világossá és egyértelművé válik, s már nem tudunk a régi módon élni és gondolkodni. Az egonk már nem a vezér szerepét játsza, hanem jó szolgálóvá válik. Új kapuk nyílnak, melyek egy egészen más világba vezetnek. Ennek okán a halál is a beavatási folyamatok egyike. Erőteljes, képes a lelkünk mélyére hatolni és felszínre hozni mindazon értékeket, amikről időközben megfeledkeztünk, olyanokra gondolok, mint az egymás iránti tisztelet, az őszinte odafigyelés, az együttérzés, az empátia, a türelem, a feltételnélküli szeretet, stb. Ha ezekre az értékekre alapoznánk az életünket, és nem várnánk meg, hogy egy hozzánk közel álló személy halála nyissa fel a szemünket, akkor már sokkal korábban egészen más színezetet venne az életünk, ami sokkal boldogabb és örömtelibb lenne.

„Van egy kapocs ég és föld között… ha ezt a kapcsot megtalálod, minden értelmessé válik, még a halál is. Ha viszont nem leled meg, minden értelmét veszti, az élet is.” (The Other Side of Heaven)