Emberi játszmák

Emberi játszmák… Hol az eleje? Hol a vége? Ki kezdte? Számít? A hollywood-i filmvilág megirigyelhetné azokat a forgatókönyveket, amiket megalkotunk a hétköznapokban. A kommunikációnk – már, amit mi annak nevezünk – telis-tele van frappáns szófordulatokkal, kész mondatszerkezetekkel azokra az esetekre, ha meg akarnánk értetni valamit a másikkal, ha vissza akarnánk vágni neki, ha „meg kellene védeni” magunkat, ha ki akarnánk csikarni valamit tőle, stb.

Megfigyelted-e már valaha, hogy hogyan beszélsz másokkal, hogy milyen üzeneteket juttatsz el hozzájuk? Tudod-e, hogy mi a kommunikációd alapja? Ha nem, akkor érdemes ezt megtenned, mert csak így fog kiderülni számodra is, hogy mennyit és hogyan játszmázol.

A játszmák birodalma hatalmas. Lényegében kedvünkre válogathatunk a különböző lehetőségek közül, mégis csupán néhány forgatókönyvet használunk rendszeresen, mert amikor már megtanultunk valamit, olyan mélyen belénk épül, hogy a sajátunkká válik, így már nem tudunk szabadulni tőle, és talán nem is akarunk, mert abban a szerepben, ha nem is minden esetben jól, de mégis otthonosan érezzük magunkat. Biztonságot ad, hogy az előre gyártott sémáink alapján „tudjuk”, hogy mit fogunk mondani, ha a másik ezt vagy azt mondja, „tudjuk”, hogy adott esetben hogyan fogunk érzelmileg reagálni, s ennek a reakciónak milyen további vonulatai lesznek. Valójában az egész játszma menetét ismerjük, sokszor talán azt is látjuk, hogy mi lesz a kimenetele a jelenetnek, mégis végigcsináljuk, még akkor is, ha a végeredmény nem nevezhető éppen pozitívnak. Körbe járunk. Folyton belekerülünk ugyanazokba a helyzetekbe, ilyenkor feltesszük a régi lemezt, s addig játszuk, míg nem a könyökünkön jön ki, de lehet, hogy még ilyenkor sem ébredünk rá arra, hogy mi is történik valójában. Pedig talán ki is mondtuk, hiszen a másikban már észrevettük, hogy: „Már megint ugyanazt a lemezt játszod!”. Más szemében meglátjuk a szálkát, de vajon érzékeljük-e a magunkéban a gerendát? Biztos, hogy csak ő játsza a régi lemezt? Biztos, hogy mi magunk nem adjuk meg ennek a táptalaját?

Sokan mestereivé válnak a bűntudatkeltésnek, a többiek hibáztatásának – ezzel párhuzamosan nagyító alá helyezik és felerősítik mások gyengeségeit, és vannak olyanok is, akik soha nem tévesztik szem elől a kiszemelt „játszótársat”, mindig azt figyelve, hogy mit tesz, hova megy, hogyan viselkedik, és ezt számon is kérik rajta. Végül, de nem utolsó sorban ott vannak az áldozatok, akik általában mindent megtesznek, és ők maguk nem tehetnek semmiről.

A játszmák birodalmában a szereplehetőségek tárháza tehát óriási. Kedvünkre válogathatunk. Választásunk nagyban függ attól, hogy milyen minták sorakoztak előttünk felnövekedésünk évei alatt, elsősorban a szüleink részéről, másodsorban pedig a tágabb környezetünkből. James Redfield szerint négy nagy kategóriába sorolhatók a szerepeink: megfélemlítő, vallató, zárkózott, vagy szegény én. Ezek azonban a legkülönbözőbb módon nyilvánulhatnak meg az egyes szituációkban. A szerepeinket általában nem tudatosan választjuk, mondhatnánk úgy is, hogy egyszerűen belecsöppenünk és ott ragadunk, ez azonban nagyon úgy hangzana, mintha áldozatai lennénk e világnak. Egyébként sokan szeretik ezt a szerepet, én magam is sokáig játszottam, és néha még a mai napig fel-felbukkan, mert annyira mélyen rögzült. Gyermekként ugyanis ki kell alakítanunk bizonyos stratégiákat a szüleink és tágabb környezetünk által már régóta fennálló játszmában. Alkalmazkodva a körülöttünk lévő emberek saját szerepeihez, kiegészítve az általuk megjelenített drámákat, mi magunk is így, vagy úgy, részeseivé válunk e hatalmas színháznak.

Egy játszmában mindig legalább két szereplő „játszik”, mert végül is egymás igényeit elégítik ki. Lehet, hogy ez furcsán hangzik főleg, ha a szülő gyermek-kapcsolatban egy lázadó, mindennek ellentmondó kamaszról és az őt meg nem értő, megváltoztatni akaró szüleiről van szó, hiszen ebben az esetben egyik fél sem érzi jól magát. A gyerek dühöng, semmivel sincs megelégedve, hibáztatja a szüleit, ő pontosan tudja, hogy mi a jó neki, és ne mondják meg neki, hogy mit csináljon, egyszerűen hagyják békén (miközben hihetetlenül sóvárog az után, hogy figyeljenek rá, hogy elfogadják és szeressék, de ezt nem vallja be saját magának sem). A szülő el van keseredve, a haja az égnek áll, és nem érti, hogy hogyan juthattak el idáig, amikor ő mindent megtett a gyermeke normális felnövekedését illetően, vagy mégsem? … ez esetben hol rontotta el (mérhetetlen bűntudat halmozódik fel benne, amit átruház a gyermekére, elkezdi hibáztatni, vádolni őt, és eközben önmagától is egyre távolabb kerül, egyre vastagabb fallal zárja le magát). Mindketten szenvednek, és mégis. Szükségük van egymásra ebben a játszmában, mert így tudnak egymástól energiát nyerni. Igen, az egész semmi másról nem szól, mint arról, hogy elvágtuk magunkat a saját forrásunktól, ahonnan akár minden pillanatban töltődhetnénk, így nem maradt más lehetőség számunkra, mint az, hogy más emberektől nyerjünk energiát a különböző játszmák szintjén, ahol bizonyos szerepekben profi módon vagyunk képesek az energiahiányunkat pótolni. Ennek persze nem vagyunk tudatában, mert ha tudnánk róla, akkor nem így cselekednénk, hiszen ez esetben azt is tudnánk, hogy a játszmák során csakis úgy juthatunk energiához, ha a másikat kimerítjük, vagyis a mi készletünk az ő rovására töltődhet csak fel. Ez a győztes-vesztes mérkőzés igazából senkinek nem jó, valahol a lényünk legmélyén érezzük is, de mit lehet tenni? Joggal mondhatnánk, hogy így él mindenki, ezt csinálja mindenki, ráadásul ezt láttuk otthon, ebben nőttünk fel, a szüleinknek is meg volt/van a maguk drámája, az iskolában is meg kellett vívnunk a csatáinkat és most a munkahelyünkön sincs ez másképp. Igen ám, de meddig lehet ezt csinálni? – kérdem én. És kell-e egyáltalán játszmázni a szó legkomolyabb értelmében? Tényleg csupán annyi lenne emberi hétköznapjaink értelme, hogy valamilyen formában magunkra irányítsuk mások figyelmét és a reakcióik során felszabaduló energiával feltöltődjünk? Nem hinném. Gyermekként természetesen szükségünk volt arra, hogy kiszolgáltatott helyzetünk lévén, odafigyeljenek ránk, hogy nyiladozó értelmünk és önbecsülésünk visszajelzést és megerősítést kapjon azoktól, akiktől a leginkább függtünk, vagyis a családunktól.
Néha nagyon kreatívnak kellett azonban lennünk ahhoz, hogy a szüleink figyelmét magunkra irányítsuk, mert nem mindig elégítették ki az igényeinket, nem mindig volt a figyelmük megfelelő. S, ha a pozitív viselkedésformákkal nem ment, akkor más utat választottunk (általában nem tudatosan), ami lehetett akár romboló hatású ránk és másra nézve is. Egyszerűen elkerülhetetlen, hogy ne tanuljuk meg azokat a szerepeket, amelyek hozzásegítettek illetve segítenek a mai napig ahhoz, hogy energiát nyerjünk.

A felnőtté válás során azonban leválunk a szüleinkről, önálló, felelősségteljes emberekké válunk…legalábbis ezt szeretnénk, de sok esetben mégsem tudunk megszabadulni azoktól a mintáktól, praktikáktól, amiket gyermekkorunkban felépítettünk magunkban, s remekül alkalmaztunk. Lehet, hogy akkor gyermekként ezekre szükségünk volt, de a felelősség felvállalásával más vizekre evezünk, olyanokra, ahol nem kell pl. elsüllyesztenünk a saját hajónkat ahhoz, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet, pusztán abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy már nem a régi megszokott módon akarunk magunknak energiát szerezni. A felelősség felvállalása lehetőséget ad arra, hogy magunk mögött hagyva a gyermeki, majd a szülői megközelítéseket és mintákat, rátalálva önmagunkra valóban felnőttként élhessük az életünket. Az az ember nevezhető felnőttnek, aki a saját életét éli, tisztában van a saját igényeivel, s azzal, hogy senki más nem felelős a személyes életének kimeneteléért, és a boldogságáért csakis ő maga. Vajon Te felnőttél? Én 40 éves voltam, amikor rájöttem arra, hogy nem.

Van egy kapu, valahol ott benned, amit, ha kinyitsz, akkor őszintén magadba tudsz nézni. Ha elég bátor vagy, akkor azt is képes leszel észrevenni, hogy valójában mi a szándékod egy adott helyzetben, egy adott emberrel, hogy milyen gondolatok járnak a fejedben, mit érzel, és valójában mire van szükséged. Ehhez nagyfokú őszinteség kell, mert nem biztos, hogy tetszeni fog az, amivel ekkor szembenézel majd. Lehet, hogy úgy érzed, hogy jobb lenne, ha erről nem tudnál, és tovább űzhetnéd a játékaidat a megszokott minták alapján de, amint belépsz az előbb említett kapun, látni fogod, hogy sokkal tágasabb térbe érkezel és sokkal nagyobbak a lehetőségeid. Persze, hogy félsz, hiszen ez a terep ismeretlen, itt nem működnek a megszokott sémák. Olyan ez, mint amikor egy jelmezbál végén mindenki leveti a maszkját, s meglátod, hogy ki játszotta a hatalmas és félelmetes várurat, a gyenge és ártatlan királylányt, vagy a bohócot. Ezután már nem úgy fogsz ott állni előttük, és nem úgy fogsz beszélni velük, mintha még mindig várurak, királylányok, vagy bohócok lennének. Teljes lényüket látva csodálatos dolog történik. Immáron mindketten teljes lényetekkel lesztek képesek a kapcsolatban részt venni, még akkor is, ha csak te láttál a maszk mögé! Megváltozik a forgatókönyv, megszűnik az energiarablás, és mindketten pozitív mérleggel zártok egy-egy helyzetet. Kezdetét veszi a kapcsolatotok újszerű hullámzása, amely építő jellegű és mindkettőtök fejlődését és előre haladását szolgálja.

De ne félj! Nem kell teljesen felhagynod a játszmázással, ám a játszmák értelme és minősége is megváltozik. Játékká alakul, olyan játékká, amiben jól érzi magát az ember. Megszűnik az a szándék, hogy mindenáron megnyerd a kötélhúzást. Már tudod, hogy nincs értelme annak, hogy a tenyeredről véres cafatokban jöjjön le a hús. Az élet nem ezt akarja.

Az élet rajtunk keresztül akar megnyilvánulni a lehető legjobb módon. Érdemes tehát megadni ennek a lehetőségét. Azt már tudjuk, ha tudjuk, hogy hogyan „élünk”, amikor a megszokott sémáink szerint cselekszünk. A játszmák lehetőséget adnak arra, hogy felnyíljon a szemünk, hogy észrevéve ezeket a sémákat más magasságból tekinthessünk önmagunkra, és annak tudatában, amit ekkor tapasztalunk meg magunkról, engedjük beáramolni az életet és az energiát. Amikor elhagyjuk végre a tudattalan szócsaták és az energiarablás mezejét, amikor tudatosítjuk magunkban a játszmáinkat, akkor a régi szokásaink pozitívumokká, erősségeinkké válnak. Lehet valaki önérvényesítő, magabiztos és vezető egyéniség anélkül, hogy mások felett uralkodna és folyamatosan megfélemlítené őket. Azok, akik nem hagyják lélegezni a másikat, folyton kérdezősködnek és megállás nélkül azt lesik, hogy a másik mit csinál, kamatoztathatják e szokásukat pl. olyan hasznos dolgok megfigyelésében, vagy analizálásában, ami a többiek számára is nagy segítséget nyújt, így válhatnak pl. remek tanácsadóvá, vagy kutatókká. És így tovább.

Amíg nem vesszük észre, hogy hogyan gondolkodunk, hogyan beszélünk és cselekszünk, addig mindannyiszor belebonyolódunk a tudattalan játszmázásba, amivel általában rombolunk. Ám amint tudatosítjuk a gondolkodásunk, a beszédünk és a cselekvéseink mintáit, megindul a változás, még akkor is, ha újra visszacsúszunk egy-egy játszmába. Mert a hangsúly soha nem azon van, hogy mindenáron meg akarjunk változni, hanem azon, hogy legyünk tudatában annak, ahogyan valójában élünk. Ez az önismeret útja, ami óriási távlatokat rejt magában mindenki számára. Összességükben az emberi játszmák is abban segítenek, hogy visszataláljunk végre valódi önmagunkhoz.