Párkapcsolat – Szerelem

Már kora gyermekkorban megkezdődik a test intim területeinek felfedezése és megjelenik a másik nem iránti érdeklődés. Észrevesszük, hogy a fiúk másképp néznek ki, mint mi lányok, és a fiúk is nagy érdeklődést mutatnak felénk, szívesen néznek a szoknyánk alá. Talán életünkben először szerelembe is esünk, és azért örülünk annak, hogy nap, mint nap oviba mehetünk, mert ő is ott van, és újra meg újra találkozhatunk. Az ovis szerelem annyira édes, aranyos és persze rendkívül komoly dolog. A fiúk esetében az sem ritka, hogy az óvó nénibe lesznek szerelmesek. A kislányok elkezdenek lányos szerepeket játszani, a fiúk pedig a nekik való fiús szerepekben tanulják és fedezik fel önmagukat.

A gyermekek nővé vagy férfivá érése hosszadalmas folyamat, amit nagyon sok külső és belső tényező befolyásol. Hogy miként tekintünk önmagunkra, milyennek látjuk magunkat, hogyan éljük meg ezt a változási folyamatot, nagymértékben függ attól, hogy milyen minták vesznek körül bennünket elsősorban otthon, de erőteljes hatással bír a kortársak velünk szembeni viselkedése és szemlélete, valamint a média. Ha nincsenek jó alapjaink, önbecsülésünk, önbizalmunk, akkor nagyon nehéz megtalálni a számunkra helyes utat ahhoz, hogy megtaláljuk és elfogadjuk önmagunkat és képesek legyünk arra, hogy a nőiség/férfiség minden aspektusát harmonikusan megéljük.

Valami mindig hiányzik, s ezt a hiányt általában kívülről akarjuk pótolni, valaki mástól akarjuk megkapni azokat a dolgokat, amiket magunknak nem merünk, vagy nem tudunk megadni. Ha valakinek tetszünk, arra felfigyelünk. Jóleső érzéssel tölt el bennünket, ha valaki kifejezésre juttatja, hogy mennyire csinosak/jóképűek, vagy okosak vagyunk, sőt, ha észreveszi lelkünk apróbb rezdüléseit is, akkor nyert ügye van. Nem mindig sikerül azonban elsőre megtalálni a párunkat, sokan sokáig keresgélnek, válogatnak, s az is előfordul, hogy végül egyedül maradnak. Pedig, aki keres, annak lelkében ott él a hiányérzet, meg akarja találni a párját, a társát, a másik felét. Azt mondják, hogy mindenkinek van egy párja valahol.
Akkor vajon miért nem sikerül? Miért fullad kudarcba minden próbálkozás? Talán túl erőteljes a tükör? Túl nagy erőfeszítést igényelne a szembesülés? Amikor a szerelem csodálatos érzése túlcsordul a szívünkben, úgy érezzük, hogy minden a helyére került, értelmet nyert az életünk. Erre vártunk, erre vágytunk, és mindenáron meg akarjuk őrizni ezt az érzést, amiről sajnos azt gondoljuk, hogy a másiktól kapjuk. Azt hisszük, hogy ő teremti meg bennünk, s ő az oka annak, ha a láng egyre kisebbé válik.

Amint alábbhagy a tűz lobogása, s már nincs olyan nagy forróság, akkor hideg és félelmetes lehet mindaz, ami ekkor jön elő. Észrevétlenül szép lassan bezárulnak szívünk kapui, s valami egészen más korszak veszi kezdetét, amit nem lehet szerelemnek nevezni. Még ragaszkodunk, még birtokolunk, talán bilincsbe is verjük egymást, mert még mindig nyerni akarunk valamit a kapcsolatból, de egyre lejjebb csúszunk, miközben nem vagyunk tudatában annak, hogy valójában mi is történik velünk. Először mindig a másikban keressük a hibát, de persze ’tudjuk’, hogy egy kapcsolathoz két ember kell, ami azt sugallhatná számunkra, hogy talán inkább önmagunkban vizsgálódjunk, mielőtt rázúdítanánk a párunkra mindazt, amivel nem vagyunk megelégedve. De általában sajnos nem ezt tesszük, hanem az ellenkezőjét. Zsörtölődünk, veszekszünk, elégedetlenkedünk, de elvárjuk, hogy meghallgatásra és megértésre találjunk. Olyasmit várunk el a másiktól, amit mi magunk sem adunk meg neki, de őszintén szólva önmagunknak sem. Csak gondoljuk végig: Mikor hallgattuk meg önmagunkat? Mikor elégítettük ki a saját igényeinket? Mikor értettük meg testünk és lelkünk üzeneteit, amik nekünk szólnak, nem másnak? … és végül, de nem utolsó sorban: Mikor szerettük önmagunkat? Szeretjük-e egyáltalán önmagunkat?

Hogyan adhatnánk figyelmet, odafigyelést és szeretetet bárkinek, ha arra sem vagyunk képesek, hogy ezeket önmagunknak megadjuk. Hogyan várhatjuk el bárkitől is, hogy ezeket a dolgokat megadja nekünk, amikor mi sem adjuk meg neki. Azt add másoknak, amit szeretnéd, hogy mások is adjanak neked. Ismerjük a tanítást – „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.” És mi pontosan ezt tesszük. Annyira szeretjük a másikat, amennyire önmagunkat…csak ezt nem szeretjük elhinni!

Mindketten részei vagyunk a folyamatnak, éljük a mindennapokat, tapasztalatokat gyűjtünk, nevetünk és sírunk, szeretünk és gyűlölünk, adunk és kapunk, kinyílunk és bezárkózunk, miközben óhatatlanul így vagy úgy változunk. De ha elég nyitottak vagyunk és ráébredünk arra, hogy valójában egymás tükreiként szolgálunk, akkor egymásnak segítő kezet nyújtva megőrizhetjük, és újra fel is lobbanthatjuk a bennünk pislákoló lángot. Ha azonban nem tudunk, vagy nem akarunk belenézni a másik által mutatott tükörbe, akkor a kapcsolat véget ér. Olykor-olykor sajnos az is előfordul, hogy az egyik fél már nyitott erre az újfajta látásmódra, de a másik nem. Bár nem feltétlenül, de ilyen esetben is véget érhet a kapcsolat, ha ez az állapot hosszútávon nem változik.

Jó, ha tudjuk, hogy akár tudatosan, akár nem, mindig olyan párt választunk magunknak, akiben megláthatjuk saját magunk elrejtett részeit. Aki a viselkedésével, a gondolkodásmódjával, a dolgokhoz való hozzáállásával segít nekünk észrevenni árnyoldalainkat. Ezek természetesen nem feltétlenül rosszak, hanem azok a részeink, amelyekkel általában nem azonosulunk, amikkel nem akarunk foglalkozni, néha úgy teszünk, mintha nem is léteznének. Mégis bennünk élnek, léteznek, és néha lehúznak, ha nem vigyázunk. Ám, ha magunkba tudjuk integrálni őket, akkor építő jellegűvé válnak. Mindez csak addig okoz gondot, vagy hihetetlen mértékű szenvedést, amíg öntudatlanul éljük mindennapjainkat. Amikor elindulunk az önismeret útján és elkezdünk egyre tudatosabban élni, egészen másképp fogunk a párunkra tekinteni, és mindarra, amit képvisel. Kezdjük megérteni az üzeneteket, egyre bátrabban nézünk bele az általa mutatott tükörbe, s egyre hálásabbak leszünk mindazért, amit kapunk. S, ha ezt ő is megteszi, akkor egyre több örömünk lesz egymásban, és rájövünk arra, hogy a birtokló, forró, lángoló szerelem érzésén túl létezik egy sokkal mélyebb, sokkal finomabb érzés, amely nem éget, nem fáj, nem féltékeny, mert nem birtokol. Ez a Szeretet, ami nem összetévesztendő azzal a fogalommal, amit a hétköznapokban már elcsépeltünk. Ez a már nem egós Szeretet lehetővé teszi számunkra, hogy egy párkapcsolatban önmagunkat meghaladva, egymást felemelve haladjunk előre. Önmagunkat egyre jobban elfogadva, együtt fejlődve, egymás kezét fogva ugyan, de teljes szabadságot adva, így egyre több örömöt megélve leszünk képesek arra, hogy kiteljesedjünk.

Amíg idáig eljutunk, addig újra és újra elkövetjük azokat a hibákat, amikre még nem eszméltünk rá, szemléljük azokat, amiket már észrevettünk magunkban, változtatunk azon, amin tudunk, de a cél, hogy elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, hiszen úgy vagyunk tökéletesek, ahogy vagyunk. Ahhoz, hogy egy párkapcsolat tartós legyen, nagy szükség van az intimitásra, az őszinteségre, a bizalomra, és az elfogadásra. Egy hosszú ideje tartó kapcsolatban sok olyat mond, vagy tesz az ember, amivel megbántja a másikat, és persze ő maga is elszenved hasonló élményeket. Fontos tehát, hogy kinyissuk a szívünket és megtanuljunk megbocsátani. A párunknak is és önmagunknak is. Erre csak akkor leszünk képesek, ha nem ragadunk bele folyton a múltunkba és a hétköznapi játszmákba, ha nem dédelgetjük az elszenvedett sérelmeinket és, ha nem mutogatunk folyton a másikra a magunk igazának bizonyítgatása közben.

Befejezésül hadd idézzem Paul Gerardy szavait, aki azt mondja: „…meghódítani, bírni és megtartani egy lelket, amely annyira erős, hogy fölemel bennünket, s annyira gyönge, hogy éppolyan szüksége van reánk, mint nekünk őreá, ez a Szerelem.” Úgy vélem ez kell egy jó párkapcsolathoz.

Be Sociable, Share!

• 

egy válasz “Párkapcsolat – Szerelem”