Posts Tagged ‘Önismeret’
május 8th, 2012 | 
szerzõ: Mókuskerék vagy Élet?
Van egy hely ezen a világon, ahol az ember nap mint nap éli az életét. Reggel felkel, elmegy dolgozni, munka után elvégzi egyéb napi teendőit, majd hazatér és hamarosan véget ér a nap. A változatosság kedvéért néha találkozik a barátaival, meglátogatja a szüleit, megnéz egy filmet, vagy vásárol egy plázában és lehet, hogy azon tűnődik, hogy mi értelme van ennek az egésznek. Egyik nap a másik után. 
Mindig ugyanaz a lemez. A család és a munkahely igényei mind kielégítésre várnak. És ugye ott vannak a saját igényei, amiket szintén jó lenne kielégíteni, de mikor, hogyan és miből? És különben is, elfáradt már, és sokszor úgy érzi, hogy elege van mindenből.
Ez a mókuskerék, amit nem neveznék életnek, csupán őrlődésnek a hétköznapok malmában. S, ez a malom nem válogat, könyörtelenül bedarál. Szétmorzsol, depresszióssá tesz, és az elégedetlenségen kívül semmi mást nem hagy meg. Aki elveszíti a motivációját, s az ambíciójának még csak a szikrája sem marad meg, az biorobottá válik. Számára az élet értelme teljesen elvész, nem marad más, csak a kiszolgáltatottság érzése és a panaszkodás kimerülésig.
Van azonban egy másik oldal, ahol valóban megtalálható az élet.
Ahhoz, hogy ezt megtapasztaljuk néhány kérdést érdemes feltenni magunknak: Azt az életet élem, amit szeretnék? Ha a válasz: igen, akkor minden rendben van. Ha a válasz: nem, akkor jöhet a következő kérdés: Pontosan milyen életet szeretnék élni? Ezen a ponton lehet, hogy időre van szükség, hogy erre a kérdésre is megfogalmazódhasson a válasz. Igen, időre, mert az első néhány ötlet, amely az egós törekvésekből fakad, nem ad igazi választ a kérdésre. Tehát érdemes várni, amíg a szív szava meg nem hallatszik. Ezeket a vágyakat érdemes leírni, majd jöhetnek a következő kérdések: Mit teszek annak érdekében, hogy a szívem vágya szerint élhessek? Mit tegyek ahhoz, hogy a szívem vágya szerint élhessek? Van-e bátorságom ahhoz, hogy megtegyem? A folytatáshoz kattints ide! »
kategória: Gondolatok, Önismeret, Pozitív gondolkodás, Testünk üzenetei | 
címke: Gondolatok, Idézetek, Önismeret, Pozitív gondolkodás, Testünk üzenetei | 
nincs hozzászólás »
Mondj IGEN-t!
Igent mondani a jóra és a szépre, igent mondani arra, ami kellemesen érint bennünket, nem nehéz. Olyan kapcsolatokra, amelyek örömmel gazdagítják az életünket, olyan helyzetekre, amikben jól érezzük magunkat vagy olyan történésekre, amelyek pozitívan hatnak külsőnkre és bensőnkre egyaránt, természetes módon bólintunk és engedjük be a hatását minden ellenállás nélkül.
De mit teszünk, ha olyasvalamivel találkozunk, ami egyáltalán nem tetszik, amiről azt gondoljuk, úgy érezzük, hogy nagyon, de nagyon távol áll tőlünk. Amikor olyan események részévé válunk, amik félelmet, ellenállást esetleg gyűlöletet keltenek bennünk. Tudunk-e igent mondani ezekre is? El tudjuk-e fogadni, be tudjuk-e engedni magunkba, még ha szörnyűségesek is? Feltesszük-e a kérdést, hogy vajon hol van ez bennem? Hiszen az „Amint belül, úgy kívül” tanítás nem szelektál. Soha nem mondja azt, hogy ez jöhet, de a másik nem. A szépet és a jót én magam teremtem, de a szörnyűségeket, na azt azért már nem.
Az elengedésről
Nagyon sokat olvashatunk manapság az elengedésről, mert ennek van most itt az ideje. Rengeteg gyakorlat létezik, amelyek elvégzése hozzásegíthet ahhoz, hogy végre megszabaduljunk azoktól a dolgoktól, amikre úgy tűnik nincs már szükségünk, mert akadályoznak a továbbhaladásban. Néhány évvel ezelőtt jómagam is nap mint nap végeztem ezeket az elengedés gyakorlatokat, lelkesen meditáltam, magam mögé hajítottam, kitöröltem, kivágtam, elégettem (volt, amit tényleg el is égettem) és mindannyiszor nagy megkönnyebbülésben volt részem. Aztán néhány nap múlva észrevettem, hogy az, amit elengedni véltem visszatért hozzám. Nem voltam rest, újra leültem és elölről kezdtem. Amikor aztán azon kaptam magam, hogy egy újabb ördögi kört teremtettem magamnak ezzel a bumeráng effektussal, akkor elkezdtem a mélyére ásni annak, hogy mi is történik valójában. Mi a valódi oka annak, hogy egyre gyorsabban és erőteljesebben tér vissza hozzám az, amitől szabadulni akarok.
Vegyünk egy példát: valaki olyasmit követett el ellenem, ami miatt harag gyúlt a szívemben. Dühös vagyok rá, és mindig, amikor eszembe jut az esemény, erősen érzem magamban ezt az érzést. Ettől akarok szabadulni, mert érzem, hogy lehúz. Meg akarok neki bocsátani, s ha ez sikerül, akkor azt mondja a józan ész, hogy el is tudom engedni. De akkor mi az, ami miatt nem sikerül. A gyakorlatok során csak az érzésre és arra a személyre koncentráltam, akivel szemben ezt éreztem. Saját magamról megfeledkeztem. Pontosabban csak annyira voltam benne a folyamatban, hogy tudjam, hogy mitől akarok szabadulni.
Nem változik semmi, pedig mindent megtettem
Az elmúlt két hónap eseményei, amelyek természetesen korábbra is visszanyúlnak a múltba, szolgáltak segítségül ahhoz, hogy megfigyeljük, többször előkerül ugyanaz a téma az életünkben, ami nem csak bennünket érint, hanem jószerével mindenkit. Ez pedig nem más, mint az ellenállás és az elfogadás. Néha úgy tűnik, hogy megoldhatatlan akadályokként állnak előttünk, olyan blokkoló energiahalmazként, ami szinte áthatolhatatlan, azzal együtt, hogy meglétük korántsem ígér könnyed, boldog életet, sőt megerősítik a már jól ismert szenvedéseinket.
Milyen jó lenne, ha egyszerűen magunk mögött hagyhatnánk az ellenállásunkat és elfogadhatnánk mindent olyannak, amilyen. Érezzük, hogy kimondani könnyű, de lehet, hogy már a kimondásakor is ott motoszkál a kisördög bennünk és nem engedi, hogy elhiggyük, hogy ez megtörténhet. Amikor pedig éppen benne vagyunk egy olyan helyzetben, ahol gyakorolhatjuk is az előbbieket, na akkor aztán végképp képtelenségnek tűnhet, hogy ez megvalósítható. Pontosan tudjuk, hogy az el nem fogadás, az ellenállás útja hova vezet. Számtalanszor jártunk már rajta, és mégis tudat alatt ugyanazt a lemezt játszuk le újra meg újra, miközben talán már egyáltalán nem vágyunk az eredmény megtapasztalására. Ha magamba nézek, azt látom, hogy ez addig okozott problémát, amíg azt akartam, hogy a világ változzon körülöttem. Nem mertem szembenézni azzal, ami a valós oka volt az ellenállásomnak. Nem mertem látni, érzékelni azt a félelmet, ami miatt képtelen voltam más utat választani. A saját történetemen keresztül tudom a legjobban bemutatni, hogy mi zajlik ilyenkor bennünk. Remélem, segítségedre szolgál.
Az élet … nem könnyű
Nagyon sokszor hallom ezt, és szó mi szó, felfigyeltem rá, hogy jómagam is szinte automatikusan mondom egy-egy aktuális szituációban. Felmerült a kérdés: Honnan jön? Hol van ez bennem? Talán eltároltam, mint egy régi programot, amit adandó alkalommal tudattalanul előhívok magamból, s mire észbe kapok már életre is kel?
Ha visszagondolok arra, hogy 8-10 évvel ezelőtt hogyan éltem a hétköznapjaimat, bizony meglepődöm, mert akkoriban tényleg úgy gondoltam, hogy az élet, nem hogy nem könnyű, de egyenesen nehéz. Súlyos és néha elviselhetetlen. Sokszor éreztem, hogy elegem van mindenből, hogy legszívesebben itt hagynék mindent, és elmennék valahova, nem tudom, hova, de nagyon messzire az biztos. Sokat sírtam, és sokszor voltam szomorú. A kedvességemmel és a komolyságommal lepleztem mindezt a környezetem előtt, de egyvalakit nem tudtam becsapni, az édesanyámat. Ő volt az, aki feltette a kérdést: „Miért vagy mindig olyan szomorú?”. Akkoriban azonban még magamnak sem vallottam be, hogy ez így van. Azt mondtam inkább: „jól van ez így, ilyen az élet”, megráztam magam és mentem tovább, mint egy gép. És az élet „súlya” egyre jobban rám nehezedett, míg aztán egyszer csak minden összeomlott. Mert van egy pont, amin túl már minden mindegy. Amikor már annyira rosszul érzed magad a bőrödben, hogy nem számít még az sem, ha szembe nézel magaddal. Már úgyis annyira fáj minden, még egy kis fájdalom nem oszt nem szoroz. Mielőtt azonban mindez megtörténhetett volna élesen emlékszem arra, hogy milyen nagyon sajnáltam magam. Hosszú hónapokig őrlődtem a bűntudat és az önsajnálat csapdájában. Ám pont ezekben a hónapokban kezdtem el érzékelni önmagamnak azt a részét, aki egyszerűen csak figyel. Ott van a háttérben, nem aggódik, nem szenved, nem akar elérni semmit, nem akar megváltoztatni semmit. Ő csak ott van és szemlélődik, csendben, nyugodtan, szeretetteljes figyelemmel, türelmesen.
kategória: Gondolatok, Holistic Pulsing, Önismeret, Pozitív gondolkodás |
címke: Gondolatok, Holistic Pulsing, Önismeret, Pozitív gondolkodás |
nincs hozzászólás »
Karma és szabadság
A sorsom kovácsa … ki is?
A karma az ok és okozat viszonya, kölcsönhatása,
törvénye. Ez azt jelenti, hogy minden cselekedtünk egy annak megfelelő következménnyel jár, és minden, ami a világban történik az maga egy következmény, vagyis valamilyen oknak az okozata. A karma tágabb értelemben azt jelenti: cselekedet. S a cselekedet, azaz ok okozatot szül, s minden ok egy előzőleg létrejött okozatból ered. Így jön létre az ok-okozati összefüggések végtelen hálózata. A hindu felfogás szerint a karma nem egyenlő a sorssal, vagy az eleve elrendeltetéssel, hiszen az embernek saját szabad akaratából adódóan mindig lehetősége van befolyásolni a sorsát. Saját dharmájának (az egyetemes törvénynek) megfelelő életével összevetve felelősséggel is tartozik azért. Mivel a lélek a hindu hitvilág elképzelése szerint más és más létformában születik újjá, miközben lényege megmarad, sorsa az előző cselekedeteitől és mindenkor meglévő szabad akaratától nagymértékben függ. A dharmánknak ellenszegülve bűnt követünk el, a karma azonban akaratunktól függetlenül létezik, és fenntartja, sőt sok esetben meg is követeli szabad akaratunk megnyilvánulását sorsunk alakítása érdekében. Bűneink jóvátételét, belátásunkat, erkölcsi alapállásunkat nem tudnánk kiteljesíteni a szabad akarat lehetősége nélkül. A cselekedeteinknek mindig van következménye függetlenül attól, hogy tudatosan, vagy akaratlanul tettük, amit tettünk. Így a véletlen bűn is elnyeri méltó büntetését, hiszen ha ez nem így történne, akkor feltételezni kellene egy felsőbbrendű hatalmat, mely adott esetben ítéletet alkotna. Ilyen azonban a nyugati vallásokkal ellentétben, a hindu hitvilágban nem létezik.
Emberi játszmák
Emberi játszmák… Hol az eleje? Hol a vége? Ki kezdte? Számít? A hollywood-i filmvilág megirigyelhetné azokat a forgatókönyveket, amiket megalkotunk a hétköznapokban. A kommunikációnk – már, amit mi annak nevezünk – telis-tele van frappáns szófordulatokkal, kész mondatszerkezetekkel azokra az esetekre, ha meg akarnánk értetni valamit a másikkal, ha vissza akarnánk vágni neki, ha „meg kellene védeni” magunkat, ha ki akarnánk csikarni valamit tőle, stb.
Megfigyelted-e már valaha, hogy hogyan beszélsz másokkal, hogy milyen üzeneteket juttatsz el hozzájuk? Tudod-e, hogy mi a kommunikációd alapja? Ha nem, akkor érdemes ezt megtenned, mert csak így fog kiderülni számodra is, hogy mennyit és hogyan játszmázol.
A játszmák birodalma hatalmas. Lényegében kedvünkre válogathatunk a különböző lehetőségek közül, mégis csupán néhány forgatókönyvet használunk rendszeresen, mert amikor már megtanultunk valamit, olyan mélyen belénk épül, hogy a sajátunkká válik, így már nem tudunk szabadulni tőle, és talán nem is akarunk, mert abban a szerepben, ha nem is minden esetben jól, de mégis otthonosan érezzük magunkat. Biztonságot ad, hogy az előre gyártott sémáink alapján „tudjuk”, hogy mit fogunk mondani, ha a másik ezt vagy azt mondja, „tudjuk”, hogy adott esetben hogyan fogunk érzelmileg reagálni, s ennek a reakciónak milyen további vonulatai lesznek. Valójában az egész játszma menetét ismerjük, sokszor talán azt is látjuk, hogy mi lesz a kimenetele a jelenetnek, mégis végigcsináljuk, még akkor is, ha a végeredmény nem nevezhető éppen pozitívnak. Körbe járunk. Folyton belekerülünk ugyanazokba a helyzetekbe, ilyenkor feltesszük a régi lemezt, s addig játszuk, míg nem a könyökünkön jön ki, de lehet, hogy még ilyenkor sem ébredünk rá arra, hogy mi is történik valójában. Pedig talán ki is mondtuk, hiszen a másikban már észrevettük, hogy: „Már megint ugyanazt a lemezt játszod!”. Más szemében meglátjuk a szálkát, de vajon érzékeljük-e a magunkéban a gerendát? Biztos, hogy csak ő játsza a régi lemezt? Biztos, hogy mi magunk nem adjuk meg ennek a táptalaját?
Testünk üzenetei
II. rész
A test és a lélek kapcsolata
A lélek rendkívül finom szubsztancia, egy igen magas rezgésszámú energiaállapot. Önmagában képtelen arra, hogy megnyilvánuljon a fizikai síkon, ezért van szüksége egy olyan eszközre, aminek a segítségével kifejezheti önmagát, megtapasztalhatja a fizikai valóság különböző rétegeit, nemcsak a szó szoros értelmében vett fizikai területen, hanem az érzelmek és a gondolatok birodalmában is. Ez az eszköz a fizikai test. Általa a lélek megélheti mindazt, amire vágyik és megtanulhatja azokat a leckéket, amikre a leginkább szüksége van. A fizikai test a lélek számára olyan, mint a színésznek a jelmez, amit mindaddíg visel, amíg tart az előadás. Ahogy legördül a függöny és elnémul a taps, leveti a jelmezt, és újra önmagává válik. A jó színész beleéli magát a szerepbe, átéli, mélyen átérzi a szerep adta lehetőségeket, érzelmeket, gondolatokat, miközben mindvégig tudatában van annak, hogy csak szerepet játszik. Annyira sosem zuhan bele a szerepébe, hogy pl. Hamletként vagy Bánk Bánként menjen haza. Milyen vicces lenne, ha a szerepükkel teljesen azonosult színészek jönnének-mennének az utcán, azt hiszem, furcsán néznénk rájuk. Nem értenénk, hogy mi történt velük, hogy miért nem tudják, hogy az csak szerep, és nem a valódi énjük. És velünk mi a helyzet? Vajon észrevesszük-e, hogy mi magunk (akik valójában vagyunk, a tiszta tudat) mennyire zuhantunk bele, mennyire azonosultunk a szerepünkkel, amit itt és most ebben a világban játszunk? Vajon tudatában vagyunk-e annak, hogy a fizikai testünk csupán a jelmezünk?
kategória: Önismeret, Párkapcsolat, Testünk üzenetei |
címke: Önismeret, Párkapcsolat, Testünk üzenetei |
nincs hozzászólás »
A felelősség
A felelősség kérdése igen kényes téma akár az egészséggel, akár más területtel kapcsolatos, épp ezért talán hasznos, ha kicsit elmélkedünk róla. Az éremnek most is két oldala van. Az egyiken található a teljes felelősségvállalás, a másikon az áldozatiság. Amikor teljes mértékben felvállalom a felelősséget, akkor tisztában vagyok azzal, hogy mit teszek, vagy mit nem teszek, hogy milyen gondolataim vannak, milyen érzésekkel töltöm meg a mindennapjaimat, céljaim vannak, amit el akarok érni, legyen az több bevétel, vagy egy betegség felszámolása, és nem kívülről, nem mástól várom a megoldásokat, hanem önmagamtól lépek, de tisztában vagyok a saját korlátaimmal is, és nem csapom be önmagam. A másik esetben áldozatnak érzem magam. Sok mindent szeretnék, de…… vannak elképzeléseim, vágyaim, álmaim, de…… ha sok pénzem lenne, ha egészséges lennék, akkor meg tudnám valósítani a céljaimat, de….. És anélkül, hogy észrevenném, ez a de olyan vastag falat emel körém, hogy végül már nem is látok át rajta, nem látok tőle tisztán, olyan, mintha a körülöttem lévő világ eltorzulna. Ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, akkor be kell látnunk, hogy mindkét oldal megtalálható bennünk, és biztos vagyok abban, hogy Te is, kedves Olvasó, megtapasztaltad már, hogy milyen a világ, ha az egyik vagy a másik szemszögből nézed. Igen. Vannak helyzetek, amikor vállalni tudjuk a teljes felelősséget, és vannak olyanok, amikor áldozatokká válunk. Most állj meg egy pillanatra, nézz magadba, és elevenítsd fel azt a múltbeli élményedet, amikor vállaltad a felelősséget, amikor senki mást nem hibáztattál semmiért, amikor nem számítottak a külső körülmények, mert pontosan tudtad, hogy egyedül magadat okolhatod, vagy dicsérheted. Most figyeld meg, hogy mit éreztél, mit tapasztaltál akkor. Akár negatív, akár pozitív kimenetelű dologról volt szó ….. Éreztél erőt magadban? Szabadságot? Esetleg hatalmat? Érezted, hogy Te alakítod mindazt, ami Veled történik? Magabiztosságot? Örömöt? Megnyugvást? Békét a szívedben? Mi minden volt még benned akkor? Szánj rá időt és vizsgáld meg. Megéri!
Minden tükör
„Amint belül, úgy kívül. Ez azt jelenti, hogy azt látom magam körül, ami bennem van?” – kérdeztem. „Igen. Minden tükröt tart eléd” – válaszolta egy bölcs ember, és emlékszem mennyire nem tudtam elfogadni. Hogy lehet tükör a számomra valami olyasmi, amihez semmi közöm? Hogy láthatom magamat egy olyan ember viselkedésében, aki teljesen más, mint én? Sokszor még azt a kérdést is feltettem magamnak, hogy mit keresek én itt ebben a világban, ahol az emberek képtelenek őszinték lenni egymáshoz, ahol kihasználják és kizsákmányolják egymást, ahol farkastörvények uralkodnak, és úgy tűnik, hogy az egymás önzetlen megsegítése és a feltétel nélküli szeretet csupán illúzió. Hogy kerültem én (a jó ember) ide? Ez biztos valami félreértés lehet csak, talán rossz vonatra szálltam! Telt múlt az idő. Sokat olvastam, főleg az önmegismerés rejtelmeivel kapcsolatos írásokat, elvégeztem különféle tanfolyamokat, és egyre többet tapasztaltam meg önmagamból. Lényem egyre mélyebb rétegei kerültek napvilágra, ugye mondanom sem kell, nem volt minden olyan „jó emberes”. Árnyoldalaimmal is szembesülnöm kellett ahhoz, hogy kerek egészként tudjak önmagamra tekinteni, és ne féloldalasan dülöngéljek ide-oda, mint az, aki az alkohol mámorától nem képes egyenes úton hazajutni, s bár tudja, ha tudja, hogy merre akar menni, borzasztó nagy erőfeszítésébe kerül még az is, hogy talpon maradjon. S ha elfogy az ereje, összeesik. Amikor pedig magához tér, talán kitisztul kissé a feje, mégsem emlékszik arra, hogy miért indult el, hanem mihamarabb vissza akar térni a mámoros állapotba, a „biztonságos” tudattalanságba, ahol nincs felelősség, ahol ő nem tehet semmiről, hiszen mindig a másik a hibás. Körbejár, újra és újra, s ennek se vége hossza. Én szeretek előre haladni. Kíváncsi vagyok, minden új dolog érdekel, ami hasznos lehet a magam és mások számára. Ezért úgy döntöttem, hogy végigjárom az utat, de legalábbis elindulok rajta, aztán majd kiderül, meddig jutok. Menet közben rájöttem arra, hogy bár úgy gondolom, hogy jó ember vagyok, mégis el kell fogadnom, hogy bennem van minden jónak az ellentéte is. Hiszen a dualitás világában élünk, ahol az ellentétpárok mindig együtt járnak: fény – sötétség; fent – lent; jó – rossz; hideg – meleg; férfi – nő; yin – yang; és még sorolhatnám. Általában úgy tekintünk ezekre a párokra, mintha különváltak lennének. Azt mondjuk: itt a fény, ott a sötétség; ott a fent, itt a lent; ez jó, az rossz; ….stb. Igen ám, csakhogy nem szabad elfelejteni, hogy még a mondás is, mely szerint „az éremnek két oldala van”, egy éremről beszél. S, ha ugyanannak az éremnek nézzük a két oldalát, akkor ezek az ellentétpárok bizony nem lehetnek egymástól elkülönülve.
