Testünk üzenetei
XI. rész
A hát

„Ami jön, fogadjátok, ami megy, engedjétek! Ennyi az egész.” (zen bölcsesség)

Ilyen egyszerű lenne? Azt hiszem igen, ha nem lennénk tele a jövőtől való félelemmel, ha nem azon törnénk a fejünket, hogy mi fog történni, ha így vagy úgy teszünk, ha ezt vagy azt mondjuk, hanem nemes egyszerűséggel és bizalommal fogadnánk mindazt, ami jön. És ugyanilyen egyszerűen útjára tudnánk bocsátani azt, amivel már nincs dolgunk.
A jelenünk olyan, amilyenné megteremtettük azt a múltban. Tegyük fel a kérdést: Jól érzem magam MOST? Igen? Nem? Ha nem, akkor mi a baj? Hogyan éltem eddig? Hogyan gondolkodtam? Mit tettem? Hogy viselkedtem? Mit adtam magamnak és másoknak? Mit teremtettem meg magam körül, ami miatt MOST így érzem magam? Súlyos teherként nehezedhet ránk a múltunk. Mindannyian átmentünk nem egy nem kettő megpróbáltatáson, de azoknak vége van. Mégis miért olyan nehéz elengedni? Miért nehéz magunk mögött hagyni? Miért nézünk folyton vissza? Miért játszuk le újra meg újra, hogy mi történt, hogy történt, ki mit mondott? Miért hibáztatjuk magunkat vagy a többieket? Miért éljük át újra meg újra ugyanazokat az érzelmeket, érzéseket, amikor elmesélünk egy történetet, legyen az akármilyen régi esemény? Miért akarjuk újra és újra elmesélni, kiszínezni, átélni….sokszor szinte élvezettel tesszük ezt, attól függetlenül, hogy a történetünk kellemes vagy kellemetlen. Miért válunk a múlt rabjaivá? Miért szenvedünk attól a tehertől, amit a hátunkra vettünk a múltunk kapcsán? Hiszen ami elmúlt az elmúlt. Azon már nem lehet változtatni. Teljesen mindegy, hogy hányszor pörgetjük végig az eseményeket a gondolatainkban, vagy hogy milyen megoldásokat találunk utólag arra nézve, hogy hogyan kellett volna cselekednünk, mit kellett volna mondanunk. Már nem tudunk változtatni rajta. Mégis roskadozunk a teher alatt, és azon csodálkozunk, hogy fáj a hátunk. Mi több, sokszor nemcsak a magunk terhét cipeljük, hanem másokét is magunkra vesszük, mintha nem lenne elég a sajátunk.

Ha azt gondoljuk, hogy az élet súlyos teher, hátunk középső szakasza igazolni fogja ezt az elképzelésünket. A testünkben zajló folyamatok, a benne kialakult fájdalmak pontos lenyomatai mindazoknak a gondolatoknak és elképzeléseknek, amelyek uralják életünket. Hátunknak ez a területe vagy kettéoszt, vagy egységben tart. Ha nem vagyunk egységben, akkor az egyik terület dominánsabbá, míg a másik kiaknázatlanná válik. Lehet, hogy nem is vagyunk tudatában annak, hogy mi minden rejlik bennünk, hiszen úgy megfeledkezünk egyes részeinkről, mintha azok nem is léteznének. Olyan ez, mintha egy hatalmas színskálával rendelkező festékkészletből mindössze néhány megszokott színt használnánk egy kép megfestéséhez. A kiaknázatlanságunkhoz társulhat még némi bűntudat is, ami arra sarkall, hogy büntessük meg önmagunkat. Hiszen ilyenkor azt érezzük, hogy nem vagyunk elég jók, elég tehetségesek, elég szépek, vagy hogy nem érdemlünk meg valamit, és emiatt folyton ostorozzuk magunkat. Ahhoz, hogy az egységet megteremthessük magunkban szükségünk van a teljes színskálára, a földi és az égi minőségekre, testünk felső és alsó területeire is. Hátunk felső szakasza a szív aspektusaival, a szeretettel, az érzelmi háttérrel, ezenkívül a felelősséggel, mások támogatásával, az önállósággal és a kontrollal kapcsolatos. Az alsó szakasz az alapok lerakásával, az anyagi biztonság megteremtésével, gyökerek eresztésével és minden olyan aspektussal kapcsolatos, ami a medence révén merül fel ezen a területen. Ilyenek például: a kifejezés, a szexualitás, de ugyanúgy az érzékenység és a kreativitás is megjelennek itt.

Ahhoz, hogy égbe nyúló ágaink legyenek egészséges törzsre, és stabil, erőteljes gyökerekre van szükségünk. Ha ez hiányzik, akkor lehet, hogy látszólag magabiztosak vagyunk, miközben belül darabokra hullunk, vagy egy adott helyzetben egyáltalán nem a helyzetnek megfelelően cselekszünk, viselkedünk.
Jusson eszünkbe a színskála. Bennünk van az összes szín, azok árnyalataival együtt. Engedjük kibontakozni a bennünk élő művészt és fessük meg életünk legcsodásabb képeit. Szinte hallom, ahogy kételkedsz, ahogy azt mondod, vagy gondolod: nem tudom megcsinálni; fogalmam sincs, hogy hogyan kell; én erre nem vagyok képes…. Az első és legfontosabb dolog, hogy ne aggódj emiatt, hiszen minden benned van, s ez azt jelenti, hogy mindenre tudod a választ, és pontosan tudod, hogy mit hogyan csinálj…csak most lehet, hogy úgy tűnik, mintha nem tudnád. De tudd, vagy legalább hidd el, hogy tudod! A második: bízz önmagadban! Hogyan bízhatnál másokban, ha önmagadban sem bízol? És végül tedd fel magadnak a kérdést: Ki vagyok én?…..és…..Mit akarok valójában?
Most vegyél papírt és tollat a kezedbe, és gyűjtsd össze, hogy mit is akarsz valójában. Írd le, rajzold le, vágj ki ezzel kapcsolatos képeket különböző újságokból, magazinokból. Készíts magadnak egy kis emlékeztetőt. Majd állj fel, és kezd el élni az életedet. A sajátodat! Úgy, ahogy azt megálmodtad, mielőtt megszülettél. Mélyen belül érzed, hogy merre kellene vinnie téged az útnak, hogy hogyan találhatnál végre önmagadra, s ha most úgy érzed, hogy vakvágányra került az életed, vagy egyszerűen csak valami nem stimmel, akkor lépd meg a szükséges lépéseket…legelőször is önmagadban, majd tedd meg a szükséges dolgokat, hogy mindez megvalósulhasson a fizikai világban is. Ha úgy érzed, hogy egyedül nem megy, akkor sincs semmi baj. Megtalálod a neked leginkább megfelelő segítséget.

A segítség mindig adva van, csak nyitott szívvel, szemmel és füllel kell járnunk, hogy észre is vegyük. Ne legyünk olyanok, mint az az ember, akinek a falujában árvíz volt, ő pedig felmenekült a háza tetejére. A víz félig ellepte a házát, amikor arra jött egy csónak.
Az ismerősök kiabáltak neki:- Gyere, szállj be a csónakunkba!

• Nem szállok – mondta.
• De gyere, mert jön az ár, és elviszi a házad!
• Majd Isten megsegít.

A csónak elment. A vízszint emelkedett, a ház rogyadozott, amikor ismét megjelent a csónak.
Az emberek ismét hívták:

• Gyere, szállj be a csónakunkba! Segítünk, hogy megmenekülj.
• Nem, nem megyek.
• De mindjárt összeomlik a házad, beleesel a vízbe és megfulladsz!
• Majd Isten megsegít.

Elment a csónak. Jött a víz, a ház összeomlott, az ember beleesett a vízbe, és megfulladt.
A lelke felkerült Istenhez. Kérdezi Isten:

• Miért nem szálltál be a csónakba?
• Hát, Istenem…vártam, hogy majd megsegítesz.
• Fiam, én kétszer is küldtem érted csónakot…

A merev elképzelések, a rugalmasság és hajlékonyság hiánya testünk több területén is okozhat fizikai tüneteket. A gerincoszlop az élet hajlékony és rugalmas tartópillére. A rögzítés és támogatás hordozója. A bordákkal együtt, melyek, mint a kagylóhéj teret biztosítva, mégis határozottan ölelik körül a belső szerveket, védelmet és stabilitást nyújt. Közvetlen idegi kapcsolatban van a test különböző részeivel, és azonnal értesül egy adott területen keletkező feszültségről.

Ha elveszítjük a rugalmasságunkat, ez megmutatkozhat a gerinc állapotán is. Merevebbé, kevésbé hajlékonnyá válik, rendellenességek alakulnak ki, meggörbül, elferdül, kopni kezdenek a porckorongok, vagy esetleg porckorongsérv jön létre. A félelem, a talajvesztettség, a döntésképtelenség, a határozatlanság és az ebből adódó feszültségek mind- mind felhalmozódnak, majd utat törnek maguknak, ha nem figyelünk oda időben a jelzésekre.

Amikor azt gondoljuk, hogy a testünkben kialakult betegség leterített minket, és úgy érezzük, hogy Isten magunkra hagyott, különben ilyesmi nem történhetne meg, akkor jusson eszünkbe a fenti történet. Vegyük észre, hogy bezártuk a szívünket, hogy nem látunk a szemünkkel, nem hallunk a fülünkkel, és emiatt nem vesszük észre a körülöttünk lévő segítségeket. Biztosra veszem, hogy mindannyian jártunk már olyan cipőben, amikor azt gondoltuk, hogy minden ellenünk fordult. Ha most visszatekintünk életünk egy ilyen eseményére, akkor felfedezhetjük azokat a segítségeket, amik jelen voltak, csak akkor nem vettük észre. Megfelelő távlatból azonban már jól érzékelhetőek.

Végezetül mélyüljünk el ismét a magyar szólásokban, melyek hosszú-hosszú ideje szinte változatlanul közvetítik az üzeneteket:

egy válasz “Testünk üzenetei XI. rész”