Testünk üzenetei
III. rész
A blokkok kialakulása – az első állomások

A sejtjeinkben, mint tudjuk, minden információ eltárolódik. Egy adott helyzetben szerzett tapasztalatok, érzések és gondolatok lenyomata megtalálható bennük. Milyen jó lenne, ha egyszerűen kiolvashatnánk a sejtekből mindent, amire szükségünk van, hogy megoldhassuk a számunkra legégetőbb problémákat. Azt gondolom, hogy mindenki szeretné megoldani a problémáit, szeretne örömtelibb életet élni, de a kialakult blokkok miatti elakadások, az áramlás lelassulása vagy megszűnése akadályozó tényezőként ezt megnehezítik. Szerencsére van megoldás, ám mielőtt erről szó esne, egy utazásra hívlak kedves Olvasó. Gyere velem, s járjuk végig életünk főbb állomásait, eseményeit, melyekben ott rejlenek azok a tapasztalatok, amik a blokkjaink kialakulásához vezettek. Amikor megszületünk, különös utazás veszi kezdetét. Kalandos, kihívásokkal teli, izgalmas és érdekes, olykor veszélyes, máskor unalmas. Megszámlálhatatlan lehetőségek, melyek közül sokat észre sem veszünk, máskor azonban megragadjuk és meglovagoljuk őket. Az út során néha úgy érezzük, hogy legyőzhetetlenek vagyunk, máskor pedig azt gondoljuk, hogy semmire sem vagyunk képesek. De ne szaladjunk ennyire előre, sőt inkább fókuszáljunk most egy még korábbi időpontra, a fogantatásra és arra a néhány hónapra, amikor édesanyánk pocakjában békésen éldegéltünk, mit sem sejtve mindarról, hogy mindez egy napon véget ér. Hiszen valójában nem is a születéssel kezdjük meg földi létünket, hanem már a fogantatás pillanatában.

A fogantatás pillanata nemcsak a szülők életében, hanem a leendő gyermek életében is jelentőségteljes pillanat. Nem mindegy, hogy milyenek a körülmények, milyen az éppen szeretkező pár lelkiállapota, akarnak-e gyermeket, vagy sem, milyen érzelmek, gondolatok uralják őket, van-e bennük félelem, bűntudat, vagy teljesen átadják-e magukat a szerelem elhatalmasodó gyönyörű érzésének. Mivel minden, ami bennünk található illetve, ami körülvesz minket nem más, mint energia (beleértve a gondolatokat, érzelmeket, érzéseket is), így nem mindegy, hogy az ember éppen milyen frekvencián rezeg egy adott pillanatban, hiszen ez nagymértékben befolyásolja a saját életét, a környezetében élők életét, vagy jelen esetben a leendő gyermekének életét.
A fogantatás után kilenc hónap (36 hét) szükséges ahhoz, hogy a megtermékenyített petesejtből kifejlődjön a gyermek. Az ember egész életútját tekintve ez a kilenc hónap nem is olyan hosszú idő, mégis bizonyos szempontból meghatározó jellegű, hiszen az alapok lerakása, a tapasztalatszerzés már itt elkezdődik. Bár nincs közvetlen kapcsolata a külvilággal, mégis nagyon sok információt gyűjt be róla. Édesanyjával áll a legszorosabb kapcsolatban, fizikailag és érzelmileg is. Anyja gondolatai és lelkiállapota hatással vannak az ő lelkecskéjére is, hiszen minden rezgés eljut hozzá. Nem mindegy tehát, hogy az anya hogyan táplálkozik, milyen életet él, szeretetben, békességgel várja-e a gyermekét, milyen kapcsolata van a gyermek édesapjával, illetve a tágabb környezetével, hogy mennyi stressz éri, s hogy ezt hogyan dolgozza föl, hogyan vezeti le. Ezenkívül fontos kérdés az is, hogy a szülők vajon kialakítanak-e kapcsolatot a kis pocaklakóval, hiszen ő már képes a kommunikációra, érzékeli mindazt, ami a külvilágból eljut hozzá. Beszélgetnek-e vele, hallgatnak-e zenét, simogatják-e, szeretettel várják-e, él-e már a számukra, vagy az élete csak a születés után fog megkezdődni? Ezek mind hatnak a gyermekre, s bár nehéz elhinni, de már ilyen pici korában érheti őt trauma, melynek egyenes következményeként elkezdhetnek kialakulni benne is a blokkok. És még meg sem született. A születés egy újabb fontos állomás, ami a mai gyakorlat szerint nem nagyon bababarát. Szerencsére vannak már alternatív lehetőségek, megfelelő szakemberek, akiknek a segítségével meg lehet teremteni a baba számára azt a nyugodt és csendes környezetet, amelyben nem éri őt újabb komoly trauma világra jövetelének pillanatában. Egy kórházi szülőszobában is meg lehetne teremteni ezeket a körülményeket, hiszen régóta tudjuk mennyire fontos ez. Hogy jobban el tudjuk képzelni, nézzük most egy kicsit a baba szemével a világot: …békésen éldegélek ebben a jó melegben, kellemes sötétség vesz körül, mindig tele a bendőm….de most történik valami, úgy tűnik, meg kell válnom ettől a helytől….jaj, mi ez, mi történik velem?…hova kerültem!….hideg van, és nagyon világos, eltűnt az a valami, ami körülöttem volt, amiben lebegtem és mindig simogatott, és nem hallom azt a megnyugtató ritmust, ami szüntelenül dobolt felettem, hova tűnt?….hol vagyok?…..segítsen valaki!….
A születés tehát igen traumatikus élmény lehet a baba számára, ha nem vesszük figyelembe az ő sajátos igényeit, mindazokat az apró, de lényeges dolgokat, amik meghatározzák életének első néhány percében, órájában szerzett tapasztalatait. A régi gyakorlat szerint, amikor a baba megszületett elvitték lemosdatni, felöltöztették és visszahozták, hogy megmutassák az anyukának, de nem adták a kezébe, hanem be is vitték az újszülöttek közé, s a mama csak másnap láthatta őt, amikor szoptatni hozták. Ma már szerencsére ahogy elvágják a köldökzsinórt rögtön az anya hasára fektetik a kisbabát, ami életre szóló tapasztalat a számukra. A baba számára az egyetlen ismerős dolog a mama szívverése. Amikor ezt meghallja, megnyugszik. Az első egymásra pillantás pedig felejthetetlen élmény mindkettőjük számára, mert a baba is tudja, valahol a lelke mélyén, hogy….igen, ő az én mamám. Ha ezek a pillanatok kimaradnak, újabb és újabb blokkok kialakulására adnak lehetőséget. Érdemes végiggondolni, hogy mi magunk vajon milyen tapasztalatokat szerezhettünk ilyen pici korunkban. Könnyebb dolgunk van, ha él az édesanyánk, hiszen ő elmesélheti miként zajlottak az események. Ha ilyen lehetőségünk nincs, akkor is van némi rálátásunk az akkori szokásokat illetően, és legalább általánosságban tudhatjuk, hogy milyen körülmények között láttuk meg a napvilágot. De vigyázzunk! Ne kezdjük el hirtelen a környezetünket hibáztatni, ha találunk valami kivetni valót, hiszen nem ez a cél. Minden megszerzett tapasztalatra szükségünk volt és van. Nem véletlenül történtek és történnek velünk úgy a dolgok, ahogy történtek/történnek. A probléma többnyire abból adódik, hogy nem tudunk valamit elengedni, és nem tudjuk tovább áramoltatni a sejtjeinkben az életet, hanem leragadunk valahol, egy esemény kapcsán megélt általában negatív érzelemnél vagy gondolatsornál. Olyan ez, mint amikor egy könnyű hátizsákkal elindulunk kirándulni, majd az út során telepakoljuk kisebb nagyobb kövekkel.

A zsák egyre nehezebbé és nehezebbé válik, már alig bírjuk cipelni, de mindegyik kőhöz ragaszkodunk, el nem dobnánk egyiket sem, bár lehet, hogy a hátunk már meggörnyedt a súly alatt, lehet, hogy húzza a vállunkat, ami egyre jobban fáj. Ám nagyon kitartóan tudunk ragaszkodni, és remekül meg tudjuk magyarázni azt is, hogy miért van mindegyik kőre szükségünk. A kérdés csupán az: Vajon érdemes mindegyikhez ragaszkodni? Mi most közös utunknak csupán az elején járunk. A végére remélem kiderül, hogy érdemes-e.