Testünk üzenetei
IV. rész
A blokkok kialakulása – …és a vonatunk megy tovább

Életünkben az első nagy változás tehát az, amikor a magzati lét már nem folytatható tovább és megszületünk. Az addig megszokott biztonságos környezetből egy teljesen új, számunkra idegen környezetbe kerülünk, ahol más feltételek uralkodnak, más szabályok szerint zajlik az élet. Mi ezekről semmit nem tudtunk, senki nem mondta, hogy mit kell tennünk, hogyan kell életben maradnunk ezen körülmények között. Mindannyian másként éltük meg magát a születést és a változáshoz való alkalmazkodást, mégis gondoljuk csak végig, mi minden zajlódhatott le ekkor, milyen érzelmek törhettek felszínre bennünk. Megjelenhetett a félelem, a tehetetlenség, a kétségbeesés, a csalódottság, az elhagyatottság….stb. Erőteljes érzelmek, melyek az adott eseményhez kapcsolódóan eltárolódtak a sejtjeinkben. Van azonban még egy fontos kérdés életünk első óriási változásával kapcsolatban, mégpedig az, hogy hogyan éltük meg. Menekülés, szabadulás vagy csak egyszerűen kilökődés volt abból az állapotból, ami gyakorlatilag az egyetlen megtapasztalásként létezett a számunkra? Mindaz, amit és ahogy ekkor átéltünk nagymértékben hatást gyakorol a sejtemlékezet révén életünk további szakaszaira, élethelyzeteink megélésére, döntéseink meghozására. Habár az út elején járunk, a hátizsákunk már nem üres.

Csecsemőként meglehetősen gyámoltalanul, kiszolgáltatva éljük mindennapjainkat. Semmit nem tudunk egyedül megcsinálni, még ahhoz is szükségünk van segítségre, hogy egyik oldalunkról a másikra forduljunk. Ideális esetben a környezetünk észleli az általunk leadott jelzéseket és valaki kielégíti a szükségleteinket, igényeinket. Ám az is előfordulhat, hogy ez nem, vagy nem mindig történik meg. Természetesen mindannyiunk élete más vágányon halad, mégis lehetnek olyan események, melyek (szinte) mindannyiunk életének részei (voltak), s melyek során akár hasonló tapasztalatokra tettünk / teszünk szert, de az is előfordulhat, hogy hasonló szituációk teljesen más élményekkel gazdagítják az életünket. Egy biztos, hogy mindannyian megtanulunk járni, beszélni, önállóan enni, inni, öltözködni és szobatisztává lenni. Ezek a folyamatok természetes velejárói a növekedésünknek, mégis számos buktató és blokkokat kialakító lehetőség rejlik bennük. Itt már nagy szerepe van a családnak is abban, hogy milyen módon támogatja, vagy nem támogatja meg a növekvő gyermeket. Siker vagy kudarcorientált-e a környezet. Dicsér vagy szidalmaz. Természetes módon, türelmesen áll a gyermek próbálkozásaihoz, tanulási folyamataihoz, vagy elvárásai vannak és türelmetlen. Erőszakos és agresszív, vagy szeretetteljes és gyengéd. Határozott vagy határozatlan. A gyermekben szép lassan a saját tapasztalatai és a környezetének visszajelzései révén kialakul egy kép önmagáról és persze az őt körülvevő emberekről is. Elkezd viszonyítani és már nem olyannak érzékeli magát, amilyen valójában, hanem valahogy úgy, hogy: ehhez képest ilyen vagyok, ahhoz képest olyan vagyok. Az önértékelésünket, az önbecsülésünket és az öntiszteletünket nagymértékben befolyásolja, hogy hova soroljuk magunkat.

A bölcsődébe, óvodába szoktatás, majd az iskolakezdés mind olyan állomások, amelyek mély érzelmi változásokkal járhatnak és általában járnak is együtt. Ha otthon a családban minden rendben van, akkor általában gond nélkül néhány hét alatt megtörténik az alkalmazkodás, de ha otthoni problémák, esetleg válás, vagy egy kistestvér megszületése tetézi ezt az amúgy is nagy volumenű változást a gyermek életében, akkor akár komoly problémák is jelentkezhetnek és természetesen újabb blokkok alakulhatnak ki, melyek a legkülönbözőbb módon manifesztálódhatnak majd a fizikai síkon. Az iskolás évek alatt rengeteg feszültség rakódik ránk, rengeteg stressz ér bennünket, nagyon sok elvárásnak kell megfelelnünk. Ezeket az elvárásokat általában a szülők és a tanárok támasztják elénk, de sokan saját magunk tesszük magasra a lécet, sőt az sem mindegy, hogy a baráti körünk számára megfelelünk-e. S, ha valami nem sikerül, mert nem sikerülhet mindig, akkor bűntudatunk lesz, félni kezdünk attól, hogy talán nem vagyunk elég jók. Az is lehet, hogy olyan címkéket akasztottak ránk az évek során, hogy „buta”, „rendetlen”, „rossz gyerek”, „hiperaktív”…stb, akkor lehet, hogy ezen címkéknek megfelelően kezdünk el élni, mert egyszerűen belénk épül, és mi magunk is elhisszük: „ilyen vagyok és kész” – szokták mondani az érintettek, ezzel máris egy újabb „követ” rakva a hátizsákjukba.

És a zsák csak telik-telik. A sok értékes dolog mellett sok nehézséget is belepakoltunk már. A zsák azonban szinte feneketlen, bármit belerakhatunk. A kérdés mindig csak az, hogy elbírjuk-e, és hogy kell-e nekünk? Segít-e valaki abban, hogy hogyan dolgozzuk fel a mindennapok eseményeit? Gyermekként az óvodából-iskolából, felnőttként a munkahelyről hova megyünk haza? És ismét visszakanyarodtunk ahhoz a kérdéshez, hogy: milyen családban élünk? Van-e otthon valaki, akivel meg tudjuk osztani az örömünket, bánatunkat? Van-e, aki tényleg figyel ránk? Bár a családi színtér is a próbatételek mezeje, hiszen nem véletlenül élünk a családtagjainkkal, feladatunk van, amit egymással kapcsolatosan meg kell oldanunk, mégis mindannyiunknak szüksége van egy biztonságos háttérre, egy olyan hátországra, ahová mindig visszatérhetünk, ahol olyan emberek várnak, akiket szeretünk, akikben megbízunk, akikkel őszintén beszélhetünk, és akik szükség esetén a segítségünkre sietnek. Hány olyan ember él ma a világban, akinek ez az ideális háttere megvan? A család nagyon fontos része az életünknek. Itt látjuk és tanuljuk meg azokat a mintákat, amikkel a későbbiekben gazdálkodunk majd. Tanulmányaim során sokszor hallottam azt a kifejezést, hogy „áldozatok áldozatai vagyunk”. Bizonyos szempontból ez igaz, hiszen sem a szüleink, sem a nagyszüleink, sem a többi ősünk nem birtokolta azt a szuper receptet, amivel minden probléma megelőzhető lenne, amit, ha alkalmaznánk, akkor mindig boldogan, és egészségesen élhetnénk. Paradox módon azonban őbennük is bennük volt az a tudás, melyre oly sokan áhítozunk, ami hozzásegít egy harmonikus, kiegyensúlyozott, örömteli élet megteremtéséhez. Számunkra is elérhető, akár ebben a pillanatban, hiszen bennünk is itt van. Nem kerül semmibe, csupán egy döntés az egész. Tudom, ez így túl egyszerűen hangzik, s ettől máris nem hihető. Pedig az élet egyszerű, csak mi emberek bonyolítjuk túl. Túlságosan lényünk felszínén élünk, túl nagy zaj vesz körül bennünket, túl nagy a zaj a fejünkben is, millió és millió gondolatfüzér áramlásában, és az ezekhez kapcsolódó érzelmeink rabságában élünk. Sokszor választjuk azt, hogy áldozatok legyünk, mert a felszínen élve képtelenség a teljes felelősséget felvállalni mindenért, ami velünk történik, hiszen mindennek óriási súlya van. Nem bírjuk el. Ezért is félünk az új dolgoktól, ragaszkodunk inkább a megszokott, jól ismert mintákhoz, formákhoz, reakciókhoz, mert legalább azt már tudjuk, hogy mi fog történni, ha így vagy úgy cselekszünk, ha ezt vagy azt mondjuk. Lehet, hogy számunkra kellemetlen, vagy esetleg fájdalmas lesz a kialakult helyzet, de mindenképpen ismerős. Mondjuk úgy, hogy otthon vagyunk benne. És inkább újabb „terhet” rakunk a zsákunkba és cipeljük tovább, megnyugtatva magunkat olyan érvekkel, hogy „ez az én sorsom” vagy „ez a karmám, nincs mit tenni”.

Pedig igenis van! Csak mi magunk tehetünk saját magunkért. Nem kell, hogy áldozatok legyünk. Ahhoz, hogy változtatni tudjunk az életünkön, nem élhetünk, úgy, ahogy eddig tettük, hiszen akkor semmi nem változik. Új mintákra, új megtapasztalásokra van szükségünk, de ezek nem odakint keresendők! Ha nem tetszik, ahogyan élsz, ha betegségek törnek rád, ha lelki problémáid vannak, ha mindig ugyanabba a helyzetbe kerülsz, ha ki akarsz törni, de nem tudsz, akkor állj meg egy pillanatra, vagy egy kicsit hosszabb időre, és gondold végig, hogy hogyan élsz, hogyan gondolkozol, milyen érzelmek uralkodnak feletted, mennyire vagy az érzelmeid rabja, milyen reakcióid vannak, hogyan beszélsz, milyen szavakat, kifejezéseket használsz, mennyire élsz a múltban vagy a jövőben, visszahúznak-e bizonyos események, emlékek, félsz-e megvalósítani a terveidet, vannak-e egyáltalán terveid vagy csak vegetálsz és várod a csodát….? Az első lépés: ismerd meg önmagad! Olyannak, amilyen vagy. Nem olyannak, amilyennek mások látnak, hanem amilyen te magad vagy! Légy őszinte magadhoz és légy bátor! A külvilág, a körülötted lévő emberek tükrözik azt, amilyen vagy, vedd hát észre önmagadat bennük. Ők mind azért vannak, hogy neked segítsenek, de a többi rajtad múlik. Ha képes vagy szembenézni önmagaddal, akkor rá fogsz jönni arra, hogy nem az élethelyzetek, nem a körülötted élő emberek reakciói és nem egy adott probléma alakítja ki benned az érzelmi, gondolati vagy fizikai blokkokat, hanem az, ahogy TE magad ÉLED MEG ezeket a helyzeteket, ahogyan s amilyen minták szerint reagálsz rájuk. Ha már ezeket is észreveszed önmagadban, akkor újabb utazás veheti kezdetét, ahol lehetőséget adhatsz magadnak arra, hogy a vonatod egy másik vágányon haladjon tovább. Ki sem kell szállnod! A döntés azonban most is, mint mindig a TIÉD.

Be Sociable, Share!

•